Tóth Barbara: ELLENTÉTEK VONZÁSÁBAN (kisregény javított változata) - MÁSODIK RÉSZ

Ellentétek vonzásában - második rész

Ellentétek vonzásában - második rész

Másnap a suliban senki sem várt rám a kapuban, és senki sem üdvözölt csókkal, öleléssel. Persze Trudy egyből kiszúrta, hogy valami nincs rendben.
- Összevesztetek?
- Igen. – feleltem, és közben veszettül próbáltam a füzetem borítójának mintájára koncentrálni.
- Segíthetünk? – kérdezte Carmen.
- Nem, köszi. Majd megoldódik. – mondtam keserűen. Legszívesebben elsírtam volna minden bánatom.
- Szegény! – Trudy együttérzően átölelte a vállam, ami nagyon jólesett.
Persze anyunak is feltűnt, hogy valami nem stimmel, és óra közepén átváltott tanár üzemmódból szülőbe.
- Mi a baj kicsim?
- Semmi tanárnő!- ez olyan „Hagyjál békén, nem akarok róla beszélni!” hangnem volt. Ezek után nem próbálkozott. A nap hátralévő részében igyekeztem el kerülni őt. Otthon azt mondtam, hogy összevesztünk. Szerencsére nem próbáltak meg felvidítani mindenféle ostoba viccel, és ezért őszintén hálás voltam. Teljesen magamba zárkóztam, nem jártam sehová. A jegyeim is alaposan leromlottak, de anyuék nem nyaggattak miatta. Ráadásul ez az egész balhé valahogy Bianca fülébe jutott. Péntek délután behívott az irodájába.
- Tudok segíteni?- kérdezte együttérzőn.
- Nem.
- Mi a baj?- ezúttal nem az igazgatót, hanem egy barátot láttam benne. Ahogy belenéztem a szemébe, rájöttem, hogy őt nem lesz olyan könnyű lerázni.
- Elmondtad neki az igazat, ugye?
- Igen, de nem ez a baj.
- Akkor mi?
- Nem mondhatom el. – már indultam is az ajtó felé.
- Tudom, hogy démon.
Ez ledöbbentett.
- Bizony!- erre halványan elmosolyodott.
- Mióta?
- Mióta felvettem az iskolába. Nem hiszem, hogy rossz döntést hoztam. Számomra semmit sem jelent ez az ellenségeskedés. A kollégák, beleértve anyádat is, mind azt hiszik, hogy Lucas ember. És ez így van jól.
- Mások is vannak?
- Nem. Mielőtt felvettem volna, elmentem hozzájuk, megismertem őket. Rájöttem, hogy tényleg mások, mint a többiek. Betartják a szabályokat. Mikor meghallottam, hogy együtt vagytok, nagyon boldog voltam. Nagyon kevesen merik megtenni azt, amit ti. Ezért is szeretnék segíteni, és mert magamra emlékeztetsz.
- Ezt hogy érted?
- Mikor fiatal vámpír voltam, én is olyasvalakit szerettem, akit nem lett volna szabad. Egy embert. Az akkori felfogás szerint, az ember nem volt több csupán táplálék. Edwarddal a véletlen hozott össze. Fogadásból meg kellett csókolnom aztán a vérét kellett volna vennem, de erre már képtelen voltam. Helyette beszélgettünk, és nagyon szimpatikusnak találtam. Egyre többet találkoztunk a végén, pedig rájöttünk, hogy többet érzünk egymás iránt puszta szimpátiánál. Mikor elmondtam neki, mi vagyok, akkor sem hagyott el. Azt hittem, titokban tudom tartani apám előtt. Nem sikerült. Valahogy megtudta, hogy egy embernek adtam magam. Majdnem megölt. Edwardnak nem volt más választása, menekülnie kellett. Utána mehettem volna, de féltem apámtól. Azóta is bánom. Nem akarom, hogy a sorsomra juss Melanie. Ne engedd el Lucast! Ha el is szakadtok egymástól, keresd meg!
- Nem ezzel van a probléma. Megöltem a testvérét, ő pedig az enyémet. Mindketten túl fiatalok voltunk ekkor. Én már megbocsátottam neki, de ő…
- Ha szeret, mindezzel együtt kell szeretnie. Ezen már senki sem tud változtatni. Sajnálom, de ebben nem tudok segíteni. Ezt neked kell megoldanod.
- Ígérd meg, hogy anyunak nem szólsz!
- Megígérem.
Otthon minden a megszokott kerékvágásban zajlott. Vacsora után felvonultam a szobámba tanulni. Ahogy elővettem a könyveimet, benyitott anyu.
- Mel, ki kell mozdulnod! Péntek este van.- Mostanában ez volt a szokása. Mindig ezt hallottam tőle.
- Jó! Majd megyek!
- Ki se mozdulsz, mióta…- nem fejezte be a mondatot, inkább kiment. Jót akart, és igaza is volt. Nem mentem sehová, mert nem volt kedvem. Fogalmam sem volt arról, mi lehet Lucasszal. Nem hallottam róla azóta az este óta. Az se biztos, hogy még szeret. Dühösen bevágtam a fizika könyvem a sarokba, és elkezdtem fel- alá járkálni a szobámban. Minden rá emlékeztetett. Közös fényképek hevertek mindenhol.
El akartam terelni a gondolataimat a történtekről…
Mikor még gyerek voltam minden olyan könnyen ment. Nem kellett egyik döntésem következményéért sem felelősséget vállalnom. Nem kellett változtatnom semmin. Az élet úgy volt jó, ahogy éltem.
Haj, milyen szép idők voltak azok. Mikor még nem érez az ember igazán semmit. Milyen eg szerű, de mégis csodálatos mikor nem kell az érzelmek kusza szálát bogoznod, hogy megértsd magad. De az élet bonyolódik.
Mint amikor először voltam szerelmes. Soha nem éreztem még olyat azelőtt. Szinte a felhők közt repültem. A lelkem nyugodt volt, békés, de szinte vibrált.
Az egész egy sétával kezdődött. Beszélgettünk, egy padon ülve. A szívem majd kiugrott a helyéről. Ahogy fogtuk egymás kezét és éreztem bőre melegét, azt hittem örökké fog tartani. Szeme mély volt és csokoládébarna, és éreztem ő legalább annyira zavarban van, mint én.
Nem értettem. Nem értettem, miért érez úgy, mint én, miközben ő teljesen más. Bizonyára van valami, amit el akar mondani csak nem tudja, hogyan tegye. És akkor mégis megszólalt.
- Szeretlek!- Hangja bársonyos volt, mélyen búgó, és csodálatos. Az első pillanatban fel sem fogtam mit jelent az, amit mondott. A harmadik szívdobbanásra végre sikerült kimondanom.
- Én is.
Azokban az időkben voltam a legboldogabb. Semmi sem zavart. Nem zavartak a rólunk keringő pletykák, nem zavartak a barátaink ugratásai. Nem számított más csak ő és én, és az együtt töltött idő, melynek minden pillanatát élveztem.
Akkor először életemben úgy éreztem, hogy élek. Nem tudtam mi lesz akkor, ha ennek vége szakad, de nem is gondoltam rá. Szerelemtől elvakultan éltem mindennapjaimat, de boldog voltam.
Ahogy telt múlt az idő, érzéseim nem változtak semmit sem. Ugyan annyira szenvedélyesen szerettem, mint a legelején. Nem gondoltam arra, hogy ő vajon mit érez, de ez nem érdekelt, míg velem volt és hagyta, hogy szeressem.
Aztán egyszerre minden megváltozott. Szemében nem égett a régi tűz. Nem csókolt már olyan szenvedélyesen. Nem ölelt meg olyan hosszan. Nem volt olyan meleg a keze, mikor fogta az enyémet.

Nem tudtam ezt mire vélni. Az lehetetlen- gondoltam-, hogy ő már nem szeret. Az nem létezik, hogy ez neki nem esik jól.
Ez ment hónapokon keresztül. Végül egy nyári estén mikor a fejünk fölött sok száz csillag ragyogott, egyszer csak kimondta azt amitől már hónapok óta rettegtem.
- Már… már nem érzek semmit.
Abban a pillanatban forogni kezdett velem a világ. Nem éreztem a testem. Fejemben visszhangzottak szavai.
Olyan volt mintha késeket döftek volna belém. Gyönyörű, kidolgozott aranymarkolatos késeket, melyek halálos sebeket ejtettek rajtam.
- Sajnálom-, mondta a bársonyos hang, minek már gazdáját nem láttam.
Elsötétült a világ. Hirtelen az összes kést melyek már tűpárnává változtattak megforgatták. A vég már olyan közel volt, hogy nem hallottam szívverésem, sem lélegzetvételem. Hiába kiáltottam, hiába könyörögtem a kések bennem forogtak tovább. Megállás nélkül tették bennem az egyre nagyobb károkat.
- Már mást szeretek.
És akkor a késeket kihúzták belőlem. Ott maradtam csupa vérző, halálos sebbel az út közepén vergődve.
De jó lenne újra gyereknek lenni, újra megszületni. Előröl kezdeni mindent, eltörölni a szörnyű jövőt, és boldognak lenni szerelem nélkül is.
De ilyen nincs. A szerelem elkerülhetetlen, örök, soha el nem múló fájdalom, mely örökké vérző, kacifántos késsel szúrt sebeket hagy. / Dugong/

Bárcsak visszamehetnék a múltba, hogy újra gyerek legyek. Akkor csak a családom. számított. Az a legrosszabb, ha egy kapcsolat véget ér, mindig csak a jó dolgok jutnak az eszedbe. Ha tehetném, másként csinálnék mindent, de már késő. Akárhogy is lesz, remélem idővel mindketten megtaláljuk a boldogságot.
Igyekeztem, hogy legalább az óvodában ne vegyék észre rajtam a változást. Az igazgató két ott töltött óra után azt mondta, hogy menjek haza, és mihamarább találjak megoldást a problémámra, bármi is az.
Ezek után a napok egybefolytak. Végül egyik délután megszólalt a telefon.
- Szeretném, ha találkoznánk. Mondanom kell valamit.
A hangjából eltűnt a kedvesség. Ebből semmi jó nem fog kisülni. Mikor beléptem a nappaliba, a ház üresnek tűnt. Valami hiányzott belőle. Lucas is teljesen megváltozott. Nem az volt, akit megismertem. Most még rosszabbul festett, mint mikor utoljára láttam.
- Időre van szükségem, ezért, Montrealba utazom.
- A döbbenettől szóhoz sem jutottam.
- Szeretlek Melanie, ezt te is tudod, de ez sok nekem. Nem tudom, mit gondoljak. A sírnál annakidején megfogadtam, ha megtalálom a húgom gyilkosát, végzek vele, de téged nem tudnálak bántani.
- Egyszer már megütöttél. – emlékeztettem.
- Tudom, és…
- Nem kell mentegetőznöd! Jogosan tetted. Ha szakítani akarsz, megértem. – Miközben beszéltem, végig a cipőm orrát fixíroztam. Lemondóan sóhajtottam, majd hátat fordítottam, és kisétáltam az ajtón. Pár lépés után hallottam, ahogy az ajtó kinyílik, majd becsukódik.
- Visszajövök hozzád, Melanie!
Visszafordultam, és megcsókoltam.
- Ígéred?- kérdeztem könnyes szemmel
- Ígérem.
- Várni fogok rád Lucas.
Ezután, valahogy könnyebben mentek a dolgok, nyugodtabb lettem. Másnap már nem jött suliba, ezek szerint már elment Montrealba. Persze egy picit azért elszomorodtam, a csajok vigasztalásul megölelgettek, de ezen kívül minden rendben ment. A változás Biancának is feltűnt.
- Montrealba ment, de megígérte, hogy megkeres. – újságoltam neki sugárzó arccal, mikor tanítás után beszélgettünk. – Talán nem helyes, de bízom a szavában.
- Jól teszed! Örülök, hogy végre mosolyogni látlak.
Olyan volt, mintha az ég is megérezte volna a hangulatváltozásomat. Semmi felhő, csak napsütés. Sőt, az éves barátságos röplabdamérkőzésen még Mr. Butler is örülhetett, mert sikerült megvernünk az Amadeus Highschoolt. A győztesnek járó kupa azóta egy vitrinbe zárva áll az iskola előcsarnokában, hogy mindenki megcsodálhassa.
Ahogy mondani szokás, ez csak a jéghegy csúcsa. Hátra volt még a végzősök bálja is. Ruhát kellett keríteni, na persze egy fiút sem árt, aki elkísér majd.
- Bárcsak Zac elvinne a bálba! – sóhajtozott Carmen.
- Álmodik a nyomor édesem.
- Ünneprontó vagy Niki – kesergett Carmen.
- Ti is láttátok, hogy smárolt Lucyval tegnap délután. Tuti, hogy őt viszi el.
- Elment az étvágyam.- Carmen fintorogva eltolta maga elől a tálcát. – Megyek sétálok egyet, még úgyis van időnk.
- Nagyon maga alatt van szegény.- vonta le a következtetést Sharon.
- Még jó! Képzeld bele magad az ő helyzetébe! Elhagy a barátod, és egy hét múlva a legjobb barátnőddel csőrözik a szemed láttára.
- Ja. Igazad lehet.
- Megyek, megvigasztalom szegényt.
- Vak vezet világtalant. – hallottam Sharon beszólását, majd Niki vihogását, végül, pedig Trudyt, ahogy lepisszegi őket.
Carment egy tölgyfa alatt elterülve találtam meg. Leheveredtem mellé, és egy jó ideig hallgatásba burkolóztunk. Ez azonban egy idő után kezdett kissé kínossá válni.
- Biztos találsz majd valakit.- ezt vigasztalásnak szántam, de pocsékul sült el.
- Legalább nem vagyok egyedül.
- Tudod mit? Holnap átjössz, és dumálunk egy jót.
Utólag már nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt Carment elhívni, de a dolgok végül mégis csak szerencsés fordulatot vettek.
Otthon takarítottam, mikor megcsörrent a telefon.
- Halló? – szóltam bele a kagylóba. Először azt hittem Carmen az, de helyette:
- Szia Melanie! Kevin vagyok. Ne haragudj, hogy csak telefonon tudom megkérdezni, de pillanatnyilag nem vagyok a városban. Szóval, arra lennék kíváncsi, hogy lenne- e kedved eljönni velem a végzősök báljára?
- Szívesen.
- Ennek igazán örülök. Akkor majd találkozunk. Szia!
Vigyorogva letettem a kagylót. Éppen folytatni akartam a takarítást, mikor beállított apu.
- Szia Kicsim! Mi ez a nagy öröm?
- Kevinnel megyek a bálba. – Apu erre bután nézett rám. – Kevin Hurt. Ő is közénk tartozik.
- Értem. – a hangja megenyhült, ami azt jelentette, hogy nem fogja kivallatni a srácot.
Mikor végre befejeztem a takarítást, megint csörgött a telefon.
- Igen?
- Mel, találd ki mi történt!- hallottam Carmen izgatott hangját a telefonban.- Fred elhívott a bálba.
- Szuper! Én Kevinnel megyek. Holnap menjünk el ruhát nézni!
- Oké! Majd érted megyek. Szia!
Örültem, hogy Kevin visz el a bálba.
Régen sokat találkoztunk, mivel azonos körökben mozgunk. Jófej, és mellesleg látványnak sem utolsó. A suliból sokan odavannak érte. Ezenkívül, egy igazi úriember, aki csak olyan lányokkal jár, akik olyanok, mint ő. Ha híre megy, hogy engem visz táncolni, biztos, hogy szerzek magamnak néhány ellenséget. Többnyire, lovagias viselkedésével, és a bókjaival csavarja ujjai köré a lányokat. Csak az a baj, hogy ő nem Lucas.
Általában ha ruháról van szó, nem vagyok valami könnyű eset. Komolyan mondom annyi ruhát még soha sem próbáltam fel, mint azon a délutánon.
A Victoria Streeten egymást érik az alkalmi ruhát kínáló üzletek. Az első, amibe bementünk, a Violet nevet viselte. A bolt kicsi volt és zsúfolt, hátul egy pici próbafülkével. A pult mögött álló fiatal lány csak annyit mondott, hogy válogassunk nyugodtan. Nagy munka elé néztünk. Szilárdan elhatároztam, hogy kivívom a nővérem elismerését, -ami valljuk be, nem könnyű feladat-, azzal, hogy merész ruhát választok. Szeretem Vivit, de a stílusomat állandóan kritizálja, és ez nagyon bosszant. Szerinte nem használom ki eléggé a származásom okozta adottságaimat.
- Ez hogy tetszik?
- Hát…
- Mi a baj vele?- tárta szét a karját Carmen.
- Túl sápadtnak tűnsz benne.
- Akkor mit szólsz a világoskékhez?
- Hát inkább az, mint ami rajtad van. – mondtam fejcsóválva.
Ekkor már mindketten a sokadik ruhát próbáltuk a sokadik boltban. Sose hittem volna, hogy ez ennyi bajjal jár. Az egyik ruha túl bő, a másik túl szűk, és így tovább.
- Ha rám hallgatsz, a sötétkéket veszed meg. – szólt oda nekem az eladó. Valami azt súgta, ő is közülünk való.
- Igaza van Melanie. Szuperül nézel ki benne.
- Rendben, meggyőztetek. Te melyiket választod?- Carmen egy zöld pántos, és egy lila pánt nélküli ruha közt vacillált
- Azt hiszem a lilát.
A kiegészítőkkel már nem volt ennyi gond. Mindketten a ruhánk színéhez illő cuccokat választottunk.
- Nem bánod?- kérdezte Carmen, mikor hazafelé mentünk, és éppen valami nyálas zene szólt a rádióban.
- Mit?
- Hogy nem Lucasszal mész.
- Nem. Tudom, ő is azt akarná, hogy jól érezzem magam.

- Mutasd a ruhád! – támadt le Vivi, amint beléptem az ajtón.
- Ha vártok tíz percet, megmutatom.
Mikor lementem a ruhában, mindenkinek tátva maradt a szája.
- Ez gyönyörű Melanie!
- Ha fiatalabb lennék, tuti, hogy randira hívnálak.- mondta apu, ezt anyám egy szúrós pillantással jutalmazta. Vivi pedig elismerően bólintott, ami nagyon jólesett.
A következő héten mindenki a bálról beszélt, mivel már csak pár nap volt hátra a nagy eseményig. A suli előadójában tartották Péntek este hétkor. A jegyek rekord gyorsasággal elfogytak. A lányok körében az volt a téma, hogy ki hogyan képzeli el a bál utáni estét. A többség az első csóknál tovább ment.
Az ebédszünetben találkoztam Kevinnel, aki szexisebb volt, mint eddig bármikor.
Mikor észrevett, zöld szemei rögtön felcsillantak.
-Szia Mel!
- -Óh, szia Kevin! Milyen volt New York?
- Szuper! Köszi, hogy elfogadtad a meghívást a bálba.
- Én köszönöm, hogy elhívtál.
A következő napok teljesen összefolytak. Képtelen voltam megkülönböztetni őket egymástól.
Péntek, a bál napja. Nincs tanítás. Otthon apuék egy nagy öleléssel üdvözöltek, mikor felkeltem.
- Itt az én nagylányom. Büszkék vagyunk rád kicsim.
Anyuék ünnepélyes, szomorú hangulata átragadt rám is. Egész nap régi videókat, és képeket néztünk. Eltelt négy év. Szomorú voltam, mert el kellett válnom a barátaimtól. Gyűlöltem búcsúzkodni. Viszont minden rosszban van valami jó. Felvettek a Columbia Egyetemre orvostanhallgatónak. Legalább apu büszke lehet rám.
Miközben a fodrásznál ültem eszembe jutott, vajon mi lelhet Lucasszal. Mióta elment, nem hallottam felőle. Reméltem, betartja az ígéretét, és tényleg megkeres.
- Melanie, el fogsz késni!
- Melanie Green gyere le most azonnal!- a szüleim a lépcső aljából kiabáltak, már vagy tíz perce, de nem törődtem velük.
A tükör előtt álltam felöltözve, és azon töprengtem, vajon mi hiányzik még. A kék ruha, ha lehet még jobban kiemelte a bőröm sápadtságát. A hajam elegáns kontyba feltűzve, a sminket ezúttal nem vittem túlzásba. Még egyszer megfordultam, aztán végre rájöttem, mi hiányzik. A Lucastól kapott gyűrű.
- Mel, itt van Kevin! – dörömbölt az ajtómon Rupert.- Lekísérhetlek?- kérdezte, mikor megálltam előtte. Teljesen meglepődtem a viselkedésén. Hova lett az okoskodó bátyám?
- Persze. – volt egy olyan érzésem, hogy megint előjöttek a középkori bálokkal kapcsolatos emlékei, amiket annyira szeretett.
- Káprázatosan festesz!- szólalt meg Kevin, mikor meglátott. Erre én szégyenlősen elmosolyodtam. Anyu eszelősen törölgette a könnyeit, apu is majdnem elsírta magát.
- Mennünk kell! El fogunk késni.- mondta Kevin, még mindig mosolyogva.
Az előadó terem teljesen megváltozott. A székeket eltüntették, szabaddá téve ezzel a színpad előtti helyet. A mennyezetről lámpásokat lógattak le, ezek fénye egyfajta romantikus hangulatot kölcsönzött az egésznek. Pont valami lassú számot játszottak, úgyhogy beálltunk táncolni. Elkapott a nevetés, mikor megláttuk, hogy Bianca Mr. Spencerrel táncol, aki egy fejjel alacsonyabb volt nála. Carmen és Fred viszont meghitten andalogtak egy félreeső sarokban. Kiderült, hogy Kevin nagyon jól táncol. Míg keringőztünk magabiztosan vezetett. Ellazultam a karjaiban, nem akartam mást, csak jól érezni magam.
- Pihenjünk!- kiabáltam túl a ricsajt. – Elfáradtam. – Ekkor már több mint egy órája megállás nélkül táncoltunk.
- Sétáljunk.
Kellemes volt az idő. Lassan sétálgattunk egymás mellett.
- Komolyan mondom, rég táncoltam ennyit.- mondta Kevin.
- Én is.
- Bárcsak Lucasszal lennék…- csúszott ki a számon.
- Hiányzik, ugye?- fordult felém hirtelen Kevin. A szemében szomorúságot láttam.
- Igen. De bízom a szavában. Remélem, nemsokára látom, rossz nélküle.
A bál volt életem legszebb estélye. Minden tökéletes volt. Bár miután szóbahoztam Lucast, Kevin mintha megváltozott volna, távolságtartó lett. Ennek ellenére legalább hajnali ötig ott voltunk. Szerintem dicséretre méltó, hogy mindössze két tanár volt velünk egész este, mégse szedtük atomjaira az épületet.
Hazafelé a kocsiban mindketten hallgattunk. Kevint szerintem bántotta valami, mert egész úton mereven bámult maga elé.. Meg se próbáltam faggatózni, úgyse mondott volna semmit, vagy ha mégis, hazudott volna, hogy békén hagyjam.
Azt hiszem, fél hat körül értem haza, de nem vagyok benne biztos. Fogalmam sincs, hogy kerültem ágyba, ezek a részek ugyan is teljesen kiestek. Az egyik percben Kevin mellett ülök, a másikban, kinyitom a szemem, és az ágyban fekszek. Arra ébredtem fel, hogy valaki az ajtón dörömböl, de olyan erővel, hogy majdnem kiesik a helyéről.
- Aludni akarok!- üvöltöttem a takaró alól.
- Siess! Elkésünk. – szólt anyu, immár közvetlenül mellőlem.- Megyünk Agatha nénihez, ugye nem felejtetted el?
- Oké. – morogtam kelletlenül, és végre kimásztam az ágyból.
A reggeli készülődés kikészített. Olyan voltam, mint akit megrágtak, majd kiköptek. A többiek nemhogy segítettek volna, állandóan sürgettek. Legszívesebben üvöltözni tudtam volna mindegyikükkel. Mikor végre elindultunk a hangulat némileg oldódni látszott. Persze, végig aludtam az utat.
Agatha néni Bloomsburyben élt, egy kisebb villában. A vagyonát a megélt majdnem ezer év alatt halmozta fel. A ház, amiben lakott, egyszerre volt modern és kissé régimódi. A házhoz tartozott még egy hatalmas udvar is. Agatha néni a kora ellenére cseppet sem volt régimódi. Mindig haladt a korral, és ez most sincs másként. Mindig a legújabb divat szerint öltözködik, és a ház felszerelése is a legmodernebb.
Mikor felébredtem, a kocsi már a garázsban állt. Kikászálódtam belőle, és egy hatalmasat nyújtóztam.
A garázs akkora volt, mint a mi nappalink.
Ez a helyiség raktárként is funkcionált. Ide kerültek azok a holmik, amik már „kimentek a divatból”, de Agatha néni mégsem tudott megválni tőlük. Ez volt a kedvenc helyem az egész házban. Ha egy kis szórakozásra vágytam, mindig ide jöttem. Rengeteg minden van itt. A padlótól a plafonig mindent hatalmas polcok borítanak. Isten tudja, mennyi doboz van ott. Hogy mi van bennük, azt csak Agatha néni tudja, vagy talán még ő maga sem. Több száz éves képek, íratok. Minden, amit csak el tudsz képzelni, meg az is, amit nem.
A garázsból egy kis lépcső vezetett a konyhába. Ahogy kinyitottam az ajtót, egy hatalmas háromemeletes születésnapi torta köszönt rám a pultról. Legszívesebben egyből rávetettem volna magam, ugyanis piszkosul édesszájú vagyok. Azért alaposan megszaglásztam, legalább kiderült milyen ízű lesz.. Csoki, citrom és puncs, mindez bevonva marcipánnal. Összefutott a nyál a számban. Kit érdekel a fogyókúra! A nappaliból nevetés szűrődött ki, gondoltam, jobb, ha előmászom. Az első dolog, ami feltűnt, Agatha néni külseje. Teljesen megváltozott. Hosszú haját ezúttal rövidre vágatta, szőkére festette, kosztüm helyett, pedig farmert, és pólót viselt. Amitől a legjobban kiakadtam, az az „egy fülbe három fülbevaló” látványa volt. Három zafír színű kő. Volt egy olyan érzésem, egyik sem bizsu.
- Szia Melanie!- mondta mosolyogva, majd átölelt.
- Agatha néni! Mi ez az új stílus?
- Talán nem tetszik?
- Dehogynem, csak kissé furcsa.
- Na, mesélj! Milyen volt a bál?- kérdezte kíváncsian a nagynéném.
- Szuper. Végigtáncoltam az egész estét. Csak tánc, semmi több. – mondtam célozgatva, még mielőtt egyeseknek beindulna a fantáziája.
Evés közben nem igazán szóltunk egymáshoz, mert mindenki zabált, mert marha éhesek voltunk. Aki azt hiszi, hogy a vámpírok illemtudóak az most tuti, nem hitt volna a szemének. Tomi például szívesen mellőzte a kés és villa használatát.
Agatha néni híres volt a főzőtudományáról.
Szerintem a konyhában lévő torta is az ő műve. Ahhoz csak annyi kommentárt fűznék, hogy iszonyú finom volt.
Ami az ajándékokat illeti… uh! Vajon hány bankot rabolt ki a családom ezért? Szinte mindenkitől valami csillogó dolgot kaptam. Nyakláncot, karkötőt, órát. A kedvencem egy gyémánttal kirakott M betű, amit apuéktól kaptam. Agatha néni viszont nem volt hajlandó beszélni az ajándékomról. Azt mondta, majd megkapom. Bárhogy könyörögtem neki, semmit sem árult el. Miután feladtam a próbálkozást, elengedtük magunkat, és olyat buliztunk, hogy…
Most biztos felmerül a kérdés, hogyan tud az ember a családjával jót bulizni. Egyszerűen. Ilyenkor elengedjük magunkat, mert a városban emberek közt mindig feszengünk egy kicsit. Itt viszont teljesen ellazulunk. Birkózunk, iszunk, és beszélgetünk Azoknak, akik több száz évet megéltek már, mindig van valami izgis vagy ciki történetük. A végére már mindenki nevetett mindenen. Eléggé leamortizálódtam, úgyhogy lezuhanyoztam, és felmentem aludni.

***
A fiú már régóta várakozott a kertben. Nem hallott mást a szíve dobogásán kívül. Csak remélte, hogy a lány meg tud bocsátani neki. Mikor eldöntötte, hogy megkeresi őt, nem számított sok jóra, az öreg vámpír azonban megértő volt vele.
Mindennél jobban vágyott a lány ölelésére. Arra a lányra, aki megváltoztatta. Az iskola, a bál, semmi sem volt az igazi nélküle. A Montrealban töltött idő alatt, csak árnyéka volt önmagának. De már nem kell sokáig várnia…
***
Meleg nyári este volt, mégsem tudtam aludni, pedig fáradt voltam. A szomszéd szobából áthallatszott a bátyáim horkolása, ami iszonyú idegesítő volt. Forgolódtam, majdnem egy órát, végül elegem lett a szenvedésből és lementem sétálni. Jót tett a friss levegő, segített kitisztítani a fejem. Leültem egy padra, és bámultam ki a fejemből.
- Mi a baj Mel?- Agatha néni ült le mellém, kizökkentve a merengésből.
- Nem tudok aludni.
- Hát, úgy tűnik, igaz a mondás; az ellentétek vonzzák egymást.
- Ezt meg hogy érted?
- Rendes fiú ez a Lucas. Kár, hogy démon.
- Honnan tudsz erről? – kérdeztem döbbenten.
- Eljött, hozzám, és mindent elmondott kettőtökről, és arról, ami a múltban történt.
- Nem ítélsz el?
- Miért kéne? Kedvesem, a nővéred az ékes példa arra, hogy a szívnek nem lehet parancsolni. Persze, ha ez a többiek fülébe jut, lehet, hogy más lesz a véleményük, de rám számíthatsz.
- Köszönöm, de hogy őszinte legyek, már valahogy kétségeim vannak ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem tudom, meddig bírom ki nélküle.
- Nem szabad ilyen könnyen feladni kicsim.
- Tudsz segíteni?
- Én nem. De ő igen.
- Lucas! – ismerem fel azonnal a fa mögül kilépő alakot. – Annyira hiányoztál!- sírtam a vállába, miután szorosan magához ölelt.

- Miért jöttél vissza?- kérdeztem, ekkor már kettesben sétáltunk, kéz a kézben.
- Mondtam, hogy megkereslek. Melanie, tartozom egy vallomással. – Ez a komoly hang megijesztett.- Mindenképpen Montrealba kellett volna mennünk, mert a szüleim ott kaptak munkát. Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Mindent sajnálok.
- Semmi baj. A történteken már nem lehet változtatni.
- De…
- Most ne törődj ezzel! Ez az este csak kettőnké, senki másé.- Leültünk egy fa tövébe, és összebújtunk. Egyszer csak lágyan megcsókolt, mintha búcsúzna. Én azonban, ahelyett, hogy elhúzódtam volna, szorosan magamhoz öleltem, és viszonoztam a csókját. Nem engedtem el. Éreztem a meleg leheletét a bőrömön, ahogy végigcsókolta a nyakam. Lassan csinálta, és engem minden egyes érintésnél kirázott a hideg. Egyre magabiztosabbá váltak a mozdulatai. Én, pedig teljesen kivetkőztem magamból. A testemnek engedelmeskedtem.
- Abba kellene hagynunk-, súgta a fülembe.
- Nem. Nem kell.- mondtam, miközben azon munkálkodtam, hogy lehúzzam róla a pólóját.
- Veszélyes, ha apád meglát…
- Nem érdekel.- végül nem küzdött tovább. Mialatt csókolt, felemelte a kezét, hogy végre levehessem a pólóját. Éreztem, ahogy a bőre a bőrömhöz ért, ahogy a vére lüktet az ereiben.
Nem tudtam, meddig vagyok képes uralkodni magamon. Hirtelen eltoltam magamtól. Lucas ebből csak annyit érzékelt, hogy leblokkoltam, amíg ő a hálóingemet próbálta lehúzni rólam.
- Mi a baj? Valamit rosszul csináltam?- kérdezte aggodalommal a hangjában.
- Nem. - válaszoltam. Lehajtottam a fejem. Nem akartam, hogy ilyen állapotban meglásson, a vére illatától ugyanis előbújtak az agyaraim.
- Mel, nézz rám kérlek!
- Ne… - két keze közé fogta az arcom, kényszerítve ezzel, hogy a szemébe nézzek. – Sajnálom.- nyögtem könnyes szemmel. Legszívesebben elfutottam volna. Arra vártam, mikor megy el, de nem tette.
- Nincs mint sajnálnod édesem. Erről nem te tehetsz.
- Igazad van. Ez csak is kizárólag miattad történt.- mosolyodtam el. Panaszosan felsóhajtottam, és ledőltem a fűbe. – Sajnálom, hogy elrontottam az estét.
- Én tökéletesen elégedett vagyok az eredménnyel. – mondta, és mellém feküdt.
- Szeretlek!- súgta a fülembe.
- Én is.
Szorosan átöleltük egymást, és lassan elaludtunk.
Arra ébredtem, hogy gyengéden megcsókolja a nyakam. Átöleltem, és magamhoz húztam.
- Indulnom kell Melanie!
- Maradj még! – súgtam.
- Nem lehet. – Tudtam, minél tovább húzom a dolgot, annál nehezebb lesz az elválás.
- Igazad van. Indulnod kell.
Mielőtt elindult volna, magamhoz öleltem, és megcsókoltam.
- Vigyázz magadra!- mondtam.
- Vigyázok Mel! Szeretlek!
Még egyszer utoljára megcsókolt, majd eltűnt. Álmodtam volna? Ezen morfondíroztam visszafelé menet. Most valahogy minden sokkal szebb volt.
- Tetszett az ajándék?- kérdezte Agatha néni, mikor beléptem a nappaliba.
- Igen. Köszönöm. Ez volt a legszebb, amit valaha kaptam.
Egész nap úgy éreztem, a föld fölött lebegek, ezt persze mindenki észrevette.
- Te meg minek örülsz?- kérdezte kíváncsian Vivi.
- Örülök, hogy felnőtt lettem, ennyi.
Miután elbúcsúztunk Agatha nénitől, az idő gyorsabban telt, és minden visszatért a régi kerékvágásba. Én is megváltoztam, olyan voltam, mint mikor Lucasszal jártunk. Az igazat, csak Kevinnek mondtam el, aki kissé csalódottnak tűnt boldog arckifejezésemet látva.
- Akkor elmész hozzá?
- Nem. Egyelőre csak a vizsgákra szeretnék gondolni, hogy utána mi lesz még, nem tudom. Előbb, vagy utóbb újra együtt leszünk. – Ettől csak még rosszabb lett a kedve. Lehetséges, hogy Kevin féltékeny? Nem akartam megbántani a srácot, viszont azt sem szerettem volna, ha azt hiszi, van még remény.
- Szeretem Lucast annak ellenére, ami történt. Remélem, meg tudod érteni. Rendes fiú vagy Kevin. Kedvellek, de ennél többre képtelen vagyok. – Bántott, hogy így beszélek vele, de képtelen lettem volna hazudni neki.
- Értem. Ha netán mégis társra vágynál, tudod, hol találsz. – ezzel faképnél hagyott.

FOLYT. KÖV.