Tóth Barbara: ELLENTÉTEK VONZÁSÁBAN (kisregény javított változata) - HARMADIK RÉSZ

Ellentétek vonzásában - HARMADIK RÉSZ

Ellentétek vonzásában - HARMADIK RÉSZ

Azt hittem, sosem érek haza. Állítom, az volt az év legforróbb napja, és ha ez még nem lett volna elég, a suliban is teljesen leszívták az agyamat.
Ahogy vége lett a báli szezonnak, a tanárok teljesen megváltoztak. Mivel közeledett az érettségi, egyre többet akartak. Állandóak lettek a témazárók és felelések. Felszínre kerültek anyám szadista vonásai is. Ki se mozdultam a szobámból, az agyam képletek és esszék körül forgott.
De egyik délután hazafelé megéreztem az emberek vérének illatát. Mindegyik más volt, és mindegyiket meg akartam kóstolni. Egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy igyak. Még sosem ittam emberből. Persze néha egy-egy korty lecsúszott, de az nem ugyan az. Azt mondják, mikor a kezeid közt lévő testből iszol, nincs hozzá fogható. Végre itt az alkalom, hogy felnőtté váljak. Ez azonban rosszabb, mint ahogy hangzik. Vigyáznom kell ha nem tudok megálljt parancsolni magamnak, könnyen gyilkossá válhatok, és akkor mindent elvesztek. Ha a vámpír, legyen akár fiatal, akár öreg, átlép egy bizonyos határt, könnyen ragadozó válhat belőle. Gyilkolni fog, méghozzá kegyetlenül. Nem lehet majd megállítani. Én nem akarok ilyen lenni.
Igyekeztem figyelmen kívül hagyni mindazt, amit érzek, -az égető szomjúságot a torkomban, a több száz étvágygerjesztő illatot,- mégsem voltam teljesen biztos abban, hogy kibírom. Tudtam, hogy nem messze a mögöttem lévő ékszerész üzlettől van egy kis mellékutca. Ez általában kihalt, és ráadásul hamarabb hazaérek. Éreztem, ahogy a bennem lévő vérszomj egyre jobban eluralkodik rajtam. Veszettül rohanni kezdtem. Nem tudtam másra gondolni, csak a sok ártatlan emberre, akikkel végezhetek. Futás közben képek jelentek meg előttem. Egy mészárlás képei. Az utca akár egy csata helyszíne. Mindenhol emberek, vérbefagyva, felhasított torokkal. A bennem lévő szörnyeteg felnyüszít. NEM! Tudom, hogy jobb vagyok ennél. Végre elértem a Swan Streetet. Kihalt volt, szűk és sötét. Pont erre volt most szükségem. Ledobtam a táskámat, és leültem egy összefirkált fal tövébe. Ennek a környéknek eléggé rosszhíre volt ahhoz, hogy akinek esze van, elkerülje.
Behunytam a szemem, és hagytam, hogy az események leperegjenek előttem. Egyedül voltam, mégsem nyugodhattam meg teljesen. A vérszomj még mindig bennem volt, és ha most nem csillapítom, egyre gyakrabban kell majd leküzdenem. Egyszer, muszáj lesz innom, és akkor nem válogathatok. Akárhogy is lesz, nem akarok Brian Ross sorsára jutni. Ő nem tudott parancsolni magának. Majdnem minden osztálytársát lemészárolta. Bár a sajtó szerint a srác maga is öngyilkos lett, az igazság az, hogy a mi öreg és nagyhatalmú vámpírjaink végeztek vele. Ez a szabály. Ha elveted a sulykot, véged.
Miután kellőképpen eltereltem a gondolataimat, azt hittem, sikerült lecsillapítanom magam. Éppen indultam volna visszafelé, mikor megéreztem azt a mámorítóan édes illatot. A szomjúság újra égetni kezdte a torkom. Küzdöttem a bennem rejtőző szörny ellen. Két részre szakadtam. Egyik felem futni akart, a másik tombolt, és vért követelt. Hezitáltam. Tudtam, ha most maradok, fennáll a veszélye, hogy mindent elvesztek. Ha elmegyek (egyáltalán képes lennék rá?) akkor valaki mást sodrok veszélybe, talán épp a barátaim közül, ráadásul ki tudja, mikor tör rám megint a szomjúság. De ha itt maradok, másnak nem esne bántódása.
Én vagyok előnyben… Erősebb és gyorsabb vagyok, mint az ellenfelem. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam az ösztön. Közben az áldozatom egyre közeledett. A szél is feltámadt, és felém hozta az illatát. Az agyaraim megnyúltak, vámpír voltam. Más szemszögből láttam a dolgokat. Ragadozó voltam, az az ember pedig a zsákmányom.
Üvöltést hallattam, ami vízhangzott a csupasz falak között. Az áldozatom megtorpant pár száz méterre előttem, és ijedten nézett rám. Elvigyorodtam, ahogy elképzeltem a pillanatot, mikor átharapom a torkát. Nem tudott menekülni. Mégis megpróbálta. Visszafordult, és rohanni kezdett. Utolértem, és az ingénél fogva lerántottam a földre. Az áldozatom kapálódzott, majd kiabálni kezdett. Hadd kiabáljon! A remegő hangját elnyomta a főút felől érkező forgalom zaja.
Az ingét felhasítottam, hogy kényelmesen hozzáférhessek a nyakához. Az ajkamat finoman a nyaka alatt lévő mélyedésre tapasztottam. Ekkor már nem kiabált, és nem próbált menekülni. A félelem teljesen megbénította, enyhén sokkos állapotba került.
A fogam belemélyesztettem a húsába. Éreztem, ahogy az édes vére szétárad a számban. Sosem éreztem még ehhez foghatót, mámorító volt. Lassan ittam, kiélveztem minden egyes cseppet. Végül kortyoltam egy nagyot, mire az áldozatom egy elhaló nyögés kíséretében végleg elájult. Elemeltem a számat a nyakáról. Eleget ittam. A sebe nem volt súlyos. A pulzusa gyenge volt, de legalább volt. Túl fogja élni. Ha majd felébred, nem fog emlékezni semmire. Miközben a maradék vért törölgettem a számról visszaindultam a táskámért. Nem akartam tudni, hogy kiből ittam. Jobb ez így.
Mire kiértem a szűk mellékutcából, újra mindent normálisnak éreztem. Nem tűnt fel az emberek különböző illata. Nem kínzott a szomjúság. Sokkal inkább azon járt az agyam, hogyan magyarázom majd ki a több mint két órás késést.
- Hol csavargott Kisasszony?
- Szia anyu!
- Már rég itthon kellene lenned! – folytatta. Látszott rajta, hogy most tényleg ki van akadva. Biztos megint előjött a képessége. Nem jövőbe látás, vagy hasonló. Egyszerűen csak eléggé pontosak a megérzései. Megérzi, ha valakivel valami rossz történt. Megjegyzem, ez az egész csak családtagoknál működik. Néha áldás, néha átok. Most például az utóbbira tippelnék. Mikor apu megjelent a lépcső aljában egy szót sem szólt, mégis volt valami félelmetes abban, ahogy ott állt. Ahogy végigmért, tudtam, mit forgat a fejében. A kardigánom alatt lévő pólómon még látszottak az „étkezésem” nyomai. Éppen elég vér volt rajta ahhoz, hogy apám kitalálja, mi történt. Egyébként nem tudja „nem érezni” a vér illatát. Egyszerűen csak nem akar figyelni rá. Most viszont az arca feszült figyelmet tükrözött. Az a bátorság és magabiztosság, amit az ember vérétől éreztem pillanatok alatt szétfoszlott. Ledobtam a vállamról a táskámat, és szó szerint letéptem magamról a kardigánom. Apám szeme tágra nyílt a döbbenettől, anyám mozdulni sem tudott. Éppen meg akartam magyarázni a történteket, mikor megszólalt a telefon. Apu felvette, motyogott egy „értemet”, majd letette. Ha lehet, az arca ezek után még sápadtabb lett.
- Mr. Turner korházba került. A Swan Streeten találtak rá eszméletlenül, harapás nyommal a nyakán.- Szégyenlősen lehunytam a szemem. Azt hittem, mindketten dühöngeni kezdenek. Bár azt tették volna.
- Csalódtam benned Melanie.- mondta apu, még mindig higgadtan.
- Sajnálom.- leheltem, s közben a cipőmet fixíroztam. Nem tudtam elviselni, hogy csalódást okoztam. – De mégis mit tehettem volna? Ha akkor nem iszom, sokkal rosszabb is történhetett volna. Amúgy nem tettem semmi rosszat.
Szótlanul elmentem a szüleim mellett, és kínlódva felvonszoltam magam az emeletre. Dühös voltam magamra, de úgy éreztem, ok nélkül. Vajon mire fog emlékezni Mr. Turner, ha magához tér?
A suliban hamar híre ment a történteknek, persze mindenkinek megvolt a maga verziója. Ezek szerencsére távol álltak az igazságtól. Daniel Newton teljesen biztos volt abban, hogy a dolognak köze van az ufókhoz. Hallottam, hogy fojtott hangon mesélte Billynek földrajz órán.
- Az a seb biztos valami műtét nyoma. Mindenféle apró kütyüt ültetnek az emberbe, meg hasonlók…- harsogta csillogó szemekkel. Daniel az a fajta srác, akinek hamar beindul a fantáziája. Bármit hall, tovább fejleszti. Hál’ Istennek, engem senki sem kevert bele, leszámítva Kevint.
- Na milyen volt a vacsi?- kérdezte vigyorogva, mikor kint sétáltam óra helyett.
- Hát az íze szuper volt. Teljesen új szemszögből láttam a dolgokat. Úgy éreztem, önmagam vagyok. Bárcsak valaki más lett volna.
- Ne bánkódj! Bár, ahogy téged ismerlek, ha idegen lett volna, akkor is marcangolnád magad.
- Ugye nem kell még egyszer megtennem?- kérdeztem reménykedve.
- Bizonyos időnként szükséged lesz emberi vérre, a szervezeted kívánni fogja. Ez ellen nem tudsz mit tenni.
- Csak abban reménykedtem, hogy a legközelebbi áldozatom nem az ismerőseim közül kerül ki.
- Előbb, vagy utóbb fel kell nőnöd Mel. Nem élhetsz örökké kecskevéren.- mondta szemrehányóan.
- Tudom, de… Apám az oka mindennek.- keseregtem
- Miért mondod ezt?
- Mert neki tökéletes az önuralma, sőt a családomban szinte mindenkinek az, kivéve nekem. Gondolom, a szüleim már elfelejtették, milyen érzés először inni igazi vért.
- Nem értem miért akadtak ki, ez a felnőttéválás része. Ezen mindannyiunknak át kell esnie. Egyszer mindenkinek fel kell nőnie.
- Tudom, de nem értem mi baja.
- Félt téged.
- Szükségtelenül, nem öltem meg Mr. Turnert. Időben abba hagytam, csak annyit ittam, amennyire szükségem volt.
- Idővel megbékél majd.
Tanítás után Bianca behívott az irodájába.
- Fel fog épülni.- mondta, ahogy beléptem az ajtón.
- Hál’ Istennek!- roskadtam le egy székbe.
- Enyhe agyrázkódáson kívül nincs egyéb baja.
- Haragszol rám?
- Dehogy. Melanie, nem tettél semmi rosszat. Ez a felnőtté válás része.
- Ezt magyarázd meg Eriknek.
- Kiabált?
- Nem. Csak a fejemhez vágta, hogy csalódott bennem.
- Apád eléggé makacs, és keményfejű.
- Mintha anyámat hallanám.- mosolyogtam.
- Adj neki időt Melanie. Rá fog jönni, hogy hibát követett el.
Ezek után a suliban mindenki zavartalanul szövögette a saját kis verzióját a történtekről. Otthon kerültük a témát, de apám viselkedése megváltozott. Árnyékként követett, és figyelte minden mozdulatomat. Nem mehettem el otthonról úgy, hogy nem szóltam neki, hová és kivel megyek. Szerintem, azt leste, mikor támadok rá megint valakire. Hiába követett árnyékként, a szomjúságnak nyoma sem volt. Mr. Turner sem beszélt a történtekről. Az ing, amit viselt, eltakarta a harapásom nyomát.
- Melanie, beszélni szeretnék veled.- vacsora után voltunk, éppen indultam volna lefeküdni, de apám hangjától valahogy bepánikoltam. Jobbnak láttam, ha visszaülök a helyemre.
- Kérlek, ne haragudj rám kicsim! Nem lett volna szabad így viselkednem veled. Elfelejtettem, milyen volt először igazi vért inni. Az igazság az, hogy féltem. Féltem attól, amivé válhatsz.
- Semmi baj apu.
Végre minden visszatért a normális kerékvágásba. Daniel csalódott volt az elmélete sikertelensége miatt, de a vizsgák mindenkivel minden egyéb gondját feledtették. Én sem akartam mást, csak sikeresen leérettségizni, úgyhogy belevetettem magam a tanulásba. A szünetekben egymást kérdezgettük, vagy ha nem, a könyvtárban ültünk egy beadandó dolgozat miatt. Bár nem most érettségiztem először, mégis izgultam, mint minden rendes ember.
Az írásbelik jól sikerültek, megérte minden este fennmaradni és tanulni. A szóbelik miatt nagyon aggódtam. Valamiért kiráz a hideg, ha idegenek előtt kell beszélnem. Vagyis, alapból lámpalázas leszek, már attól is, ha az osztály előtt kell beszélnem (hát ennyit a vámpírok tartásáról, és arról, hogy tökéletesek vagyunk).
Amíg én töriből vizsgáztam, mellettem még öt gyerek szenvedett meg a jó jegyért. Annyi volt a szerencsém, hogy Bianca feleltetett. Így legalább senki sem vádolhat majd azzal, hogy csaltam vagy hasonlók.
Éppen a II. világháború kezdetéről beszéltem, -vagyis inkább beszéltem volna, mert semmi sem jutott az eszembe-, szóval zavartan nézelődtem a szűk teremben, várva, hogy eszembe jussanak a dolgok. Ahogy ott szenvedtem, fél szemmel a mellettem ülő lány felé néztem, hogy ő vajon hogy halad. Bioszból felelt, és elég jól tudta, legalábbis jobban, mint én. Lopva Mr. Turnerre pillantottam, kíváncsi voltam az arckifejezésére. Mikor valakit feleltetett, mindig megszállottan csillogtak a szemei. Ekkor azonban valami olyasmit láttam, amitől sikítani támadt kedvem. Tudni kell rólam, hogy nem vagyok egy erőszakos típus, csak akkor ütök, ha nagyon muszáj, és csak akkor kiabálok, ha már tényleg nem bírom tovább. Ez az egy pillanat elég volt ahhoz, hogy egyszerre akarjak sikítani, és ütni. A hely, viszont enyhén szólva nem volt alkalmas arra, hogy mindezt megtegyem. Mr. Turner fehér inge alatt tisztán kivehető volt a fekete angyal tetoválás, ami… legyen elég annyi, hogy elég rosszat jelent rám nézve. Mielőtt tovább gondolkozhattam volna, gyorsan felvette a zakóját, így egy pillanatra, egymásra néztünk. Látszott az arcán a döbbenet, ugyanaz, ami az enyémre is kiült pár perccel ezelőtt, mikor megtudtam, hogy az egyik tanárom a Fekete Angyal vámpírvadász csoport tagja (ne adj’ Isten vezetője). A tanárom elvigyorodott, gonoszul és diadalittasan. Rájött! Tudja, mi vagyok! Már csak az a kérdés, hány diáknál derítette még ki az igazat. Mi van a családommal? Vagy Biancával? Vajon az ő életük is veszélyben van?
- Melanie!- Bianca hangja távolinak tűnt, mégis elég volt ahhoz, hogy – ha csak egy pillanatra is, -megfeledkezzek az iménti problémámról.
- Igen?
- Megbuktál. – a hangja szigorú volt, de láttam rajta, észrevette amit én.
Köszönés nélkül kisétáltam a teremből. Ahogy lefelé mentem a lépcsőn, hallottam, hogy becsukódik a terem ajtaja, majd sietős léptek zaja hallatszott. Gyorsan átugrottam a korláton, és elbújtam a lépcső alatt. Mr. Turner hadarva, fojtott hangon beszélt, én mégis tisztán hallottam minden szavát.
- Most kell végrehajtanunk az akciót, nem várhatunk tovább. Rendben, akkor ott találkozunk.
Leszaladt a lépcsőn, majd kisietett az épületből. Pillanatok alatt döntöttem el, hogy követem, nem törődtem azzal, mekkora veszélyt vállalok.
Kevesen mászkáltak az utcákon, ami most egyáltalán nem segített rajtam Tovább rontott a helyzetemen, hogy kezdtem érezni a hatását annak, hogy nem ittam vért az utóbbi időben (gyakorlatilag az ominózus eset óta nem kerültem olyan állapotba, hogy szükségét érezzem az emberi vérnek). Mindezek ellenére, mégis követtem, számtalan utcát hagyva magunk mögött. Fogalmam sem volt arról merre tartunk, vagy hogy mit tervez. Dolgozott bennem az adrenalin. Eddig még sosem kerültem közel egy vadászhoz, ennek pedig az az oka, hogy ritkaságszámba mennek manapság. Most mégis itt voltam, mert féltettem azok életét, akik közel állnak hozzám.
Hirtelen ismerős lett a környék. Az Angel Street végén jártunk. Ez az út vezetett ki a városból, a régi raktárépületek közé. Ezek többsége már évek óta üresen áll, ennél fogva tökéletes búvóhelyet biztosít minden törvényszegő ember számára. Itt már tényleg nem volt esélyem elbújni. Ekkor jutott eszembe az a párbeszéd, amit a lépcsőn hallottam. A rohadt életbe! Csapdába csalt! Végig tudta, hogy követem! Mielőtt azonban tovább szidhattam volna magam, hirtelen megállt előttem, én pedig vártam a folytatást.
- Nos, Ms. Green! Itt vagyok egyedül, és védtelenül. Nyugodtan végezhet velem, senki sem fogja megtudni. Titok marad, mint ahogy az előző tette is.
- Nem akarom megölni.- közöltem furcsán nyugodt hangon. –Csak tudni szeretném, miért csinálja azt, amit csinál.
- Legyen elég annyi, hogy volt pár rossz tapasztalatom a magafajtákkal kapcsolatban.- mondta unott hangon, és szembefordult velem.
- Lefogadom, hogy nő van a dologban. Barátnő, esetleg?
- Hallgass! – ordította, majd öles léptekkel elindult felém, de félúton megállt. – Inkább ismerd meg néhány barátomat! – folytatta kedves hangon, s a háta mögé mutatott. Mielőtt megfordulhattam volna, éles fájdalom hasított a gerincembe, aztán elsötétült előttem a világ. Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen. Mikor magamhoz tértem, emberek vettek körül. Mindnyájan a Fekete Angyal tagjai voltak.
- Ni csak ki van itt?
- Egy vámpír.
- Fiatal, és szexi!
- Játszunk vele, a főnök úgyis nekünk adta.
Erős karok rángattak talpra, majd tartották bilincsben a kezem. Ha valamikor, hát most szükségem lenne az erőmre, helyette azonban úgy éreztem, eltűnt a lábam alól a talaj. Ráadásul a hallásom sem volt tökéletes. Veszettül szédültem, és zúgott a fülem. Az egyik nagydarab kopasz srác mondott valamit, de nem értettem. Abban azonban biztos voltam, hogy nem nyugtatni akart, ezért azt mondtam, ami először eszembe jutott.
- Rohadj meg!
Hangos csattanás, majd a vérem íze a számban. Ha ez nem lett volna elég, a pasas, aki a csuklómat fogta, csavart egyet a karomon. Ettől felüvöltöttem, könnyek gyűltek a szemembe a fájdalomtól.
- Eszednél vagy Dave!- kiabálta a fazon, aki velem szemben állt.- Cicázni akarunk, nem temetni.- halk rötyögés futott végig a körülöttem álló társaságon.
- Akkor mire várunk? Lassan lemegy a Nap.
Abban a pillanatban egy kövér arcot láttam magam előtt. Egy malacszerű arcot, önelégült mosollyal. A pasas gyengéden felemelte az arcomat.
- Ne félj szépségem! Jó kezekben vagy…- duruzsolta.
- Engedjetek el!- könyörögtem. Kezdtem komolyan rosszul érezni magam. Újonnan szerzett sérüléseim iszonyúan lüktettek. Nem sok kellett hozzá, hogy elájuljak, vérhez kellett jutnom, méghozzá gyorsan.
- Engedjük el! Ne aggódj szépségem! Hamarosan elengedünk.- mondta, a malacképű srác, és közelebb hajolt hozzám. Arca immár csak pár centire volt az enyémtől. Az egyik ujjával körberajzolta az ajkam. Megéreztem a vére karakteres, kissé fűszeres illatát. A kézfejével letörölte a szám sarkából csorgó vért. Észre sem vettem, valószínűleg, akkor történt, mikor elestem. Több se kellett, beleharaptam a kezébe. A pasas felordított, a társai lerángatták rólam. A vére erőt adott.
- Mit képzelsz te ribanc!
Egy másik dagadt csávó mászott be a képbe, és iszonyatosan orrba vert. A fájdalom nem nagy dolog, az, hogy az orrom valószínűleg ripityára tört, szintén nem izgatott. A vér viszont ömlött belőle, és nagyon úgy tűnt, hogy nem fog egyhamar elállni. Ez most pont a legrosszabbkor jött. Kezdtem megint legyengülni, mégsem ittam elég vért. Nem maradt erőm védekezni, csak hagytam, hogy zuhanjak a semmibe. Csak úgy léteztem. Nem éreztem se fájdalmat, se semmit.
Aztán hirtelen fertőtlenítő szagot éreztem. Mikor kinyitottam a szemem csak vakító fehérséget láttam.
- Lucas…
- Melanie! Itt vagyok kicsim. – hallottam egy megnyugtató hangot, valahonnan mellőlem.
- Apu… mi történt?- kérdeztem kábán.
- Mennyire emlékszel?
- Nem sokra…- jobbnak láttam hallgatni. Nem tudtam, mennyit tudnak a történtekről.
- Egy raktárban találtunk rád. Mit kerestél az Angel Streeten? – szegezte nekem kissé erőszakosan a kérdést apu, vagy inkább az orvos, vagy egy vámpír? Ki tudja, ebben a nagy kavarodásban…
- Sétáltam. Anyu hol van?
- Pihen. Addig nyaggattam, míg bele nem egyezett.
- Mennyi idő telt el?
- Két napig voltál kómában.
- És a suli?
- Ne izgulj! Bianca mindent elintézett.
Fájdalmasan felszisszentem, mert a gerincembe belenyilallt a fájdalom.
- Adok egy kis fájdalomcsillapítót. Az majd segít. Próbálj meg aludni egy kicsit!
Mikor később felébredtem, anyu ült mellettem.
- A barátaid jobbulást kívánnak.- mondta, miközben aggodalmas arcot vágott, és a kezemet szorongatta.
- Mikor mehetek haza?
- Holnap, ha minden rendben lesz.
- Hogy találtatok meg?
- Bianca vezetett minket a raktárba. Melanie, miért mentél oda?- anyu hangjában ugyan azt a kíváncsiságot és értetlenséget hallottam, mint apuéban. Biancának hála kitűnő helyzetben találtam magam, mert senki nem tudott semmiről.
- Én csak… megijedtem a vizsgák miatt. Féltem, hogy nem sikerültek, s azt hittem, haragudni fogtok.
- Kicsim, hogy gondolhatsz ilyet? Ne beszélj butaságokat! - láttam rajta, hogy közel áll a síráshoz. Beszélgettünk még egy kicsit, majd homlokon csókolt és elment.
Később beugrottak a tesóim is. Ők, a szüleimmel ellentétben, vidámak voltak, ami nagyon jólesett. Fel sem foghatom, miért lesz a kórházban minden ember depressziós.
Másnap korán fölkeltem. Örültem, hogy végre hazamehetek, ráadásul Bianca jön értem, szóval, remélhetőleg választ kapok majd néhány kérdésemre. Ám még mielőtt tényleg hazaengedtek volna, az orvosok egy sor feleslegesnek tűnő vizsgálatot végeztek el rajtam. Böködtek, röntgeneztek, és felírtak egy rakás bogyót. Azt hittem, ennél rosszabb, már tényleg nem jöhet. Hogy mekkorát tévedtem!
Az ágyon ültem, és vártam, hogy Bianca megérkezzen. Egyszer csak kinyílt az ajtó. Nekem meg a nem létező bicska a zsebemben. Nyájas mosollyal az arcán ott állt előttem Mr. Turner. Miközben nyugalmat erőltettem magamra, elképzeltem, ahogy a nem létező kést a szívébe szúrom. Komolyan mondom, ha nem egy korházban lettünk volna, először ütök, aztán kérdezek. Helyesbítek, csak ütök és semmi kérdezősködés.
- Mit akar?- kérdeztem, és közben veszettül markoltam az ágyam szélét. Még jó, hogy vasból volt, és nem adta meg magát olyan könnyen.
- Nem látogathatom meg a kedvenc diákomat?- kérdezte mézes- mázos hangon.
Ahogy ott állt vigyorogva, ártatlan képpel, két dolog jutott az eszembe. Az első, hogy a bicskát lecserélem kanálra, mert állítólag az sokkal jobban fáj. A másik, hogy Mr. Turner azokra az idős emberekre hasonlít akik, előtted mézes- mázos módon viselkednek, de amint hátat fordítasz nekik, azon munkálkodnak, hogyan tegyenek keresztbe neked.
- Nem fog megölni.- mondtam határozottan. A szemében gonosz fény csillant. Legalább is nem itt, és nem most. – Miért csinálja ezt? Maga öreg az ilyesmihez.- cseppet sem voltam tisztelettudó, ennek ellenére a mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról. Csevegő hangon szólt hozzám.
- Világéletemben irtottam a magadfajtákat. Anyám félig olyan volt, mint te, ezért a szüleim állandóan veszekedtek. Az egyik vitájuk alkalmával anyám megölte apámat, én meg mehettem az árvaházba, öt évesen.
- Az ilyenekhez mindig két ember kell.- mondtam, mire gyilkos szemeket meresztett rám.
- A fiúk nem tudtak végezni veled, de ne hidd, hogy ilyen könnyen megúszod. Előbb, vagy utóbb karóra tűzöm a fejed.
- Ha olyan nagymenő, miért velem kezd ki?
- Okos lány vagy Melanie. – Ezt szívesen vettem volna dicséretnek, ha kb. négy hónappal ezelőtt mondja az órán, miután megválaszoltam egy roppant nehéz kérdést.
- Sajnos még nem vagyunk olyan helyzetben, hogy nagy fába vágjuk a fejszénket. De hát ismered a mondást; aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Viszlát!- ezzel magamra hagyott az üres szobában.
Gyáva alak! Alattomos féreg! Éppen, hogy lehiggadtam, - ami nem volt rövid folyamat- megérkezett Bianca hogy hazavigyen. Útközben kétszer megkérdezte, jól vagyok –e.
- Nem szóltam a szüleidnek, mert nem akartam bajba sodorni őket. Turner már régóta vadászik a fajtánkra.
- Akkor miért vetted fel?
- Így könnyebb szemmel tartani. Ígérd meg, hogy rám bízod őt! Ígérd meg, hogy nem fogod keresni, bármit is hallasz. Ez a dolog sokkal rosszabbul is végződhetett volna.
- Ígérem. – ezzel a mondattal, ami egy nagy hazugság volt, kiszálltam a kocsiból.
Otthon, édes otthon! Mintha hetek teltek volna el azóta, hogy elindultam érettségizni. Megint mindenki megölelgetett, ám szégyenszemre, a családtagjaim kedvessége, és közelsége fele annyira sem villanyozott fel, mint az, amit az asztalon láttam. Kaja! Maga volt a mennyország.

FOLYT. KÖV.