Tóth Barbara: JÓSLAT

Íme Barbara új írása. Nem semmi! Köszönjük!
HOLD.JPG

..............Jóslat..............

Miközben hazafelé sétáltunk a moziból Lucas átölelt, és végig azt súgta a fülembe, hogy minden rendben lesz és hogy apu egyszer majd megbékél. Nem látszott rajtam, de belül ordítottam. Borzasztóan fájt, hogy elvesztettem az apámat. Nem szívesen lennék anyu helyében, mert ha apámmal valami rossz történik, akkor vagy kiabál, vagy részegre issza magát és úgy kiabál. Miután Dora meghalt, apu minden holmit, ami rá emlékeztette, elégetett. Anyunak csak néhány képet és ruhát sikerült megmentenie. Vajon az én holmijaim is erre a sorsra jutnak majd?
Már majdnem hazaértünk, mikor hirtelen megszédültem. Lucasnak kellett megfognia, nehogy elessek.
- Mi baj van Mel?- kérdezte ijedten
- Csak megszédültem, semmi több.
Lucas ahelyett, hogy bármit is mondott volna, féltőn átölelt, amitől elkezdtem sírni, mert eszembe jutott, hogy talán soha többé nem láthatom az apámat.
Az este további részében nem igazán szóltunk egymáshoz, a férjem hagyta, hadd szomorkodjam egyedül.
Másnap reggel nyoma sem volt az előző napi szomorúságnak, amin nagyon csodálkoztam. Szokatlanul vidám voltam, ami Lucast aggódással töltötte el. Mikor megkérdezte miért, meglepődtem
- Azt szeretnéd inkább, ha búskomor lennék?
- Nem. Csak fura, hogy ennyire jókedvűnek látlak a történtek után.
- Egyszerűen beláttam, hogy igazad van. Apu előbb vagy utóbb úgyis rájön, hogy hibát követett el.
- Nem bántad meg a döntésedet?
- Hogy kérdezhetsz ilyet?- förmedtem rá. Ettől az egy kérdéstől is felment bennem a pumpa.
- Ne haragudj.
- Ha apám képtelen elfogadni a döntésemet, az csak is az ő baja. Engem vele ellentétben egyáltalán nem érdekel, mit tettél a múltban. Tudom, hogy már megváltoztál, és hogy szeretsz engem. Nekem ennyi bőven elég.
Már éppen tiltakozni szeretett volna, de megcsókoltam…
Délután felhívott Bianca. Mikor elmeséltem neki, hogy mi történt, úgy vélem kissé kiakadt.
- Csalódtam Erikben. Azt hittem több az önuralma.
- Nem bántott volna. – álltam ki apám mellett.
- Nem tudhatod. Egy elkeseredett ember is borzasztó dolgokra képes, hát még egy vámpír.
- Remélem, nem csinál ostobaságot. Megtennéd nekem, hogy szemmel tartod? Félek, hogy baja esik.
- Ez csak természetes. Vigyázzatok magatokra! Ha bármiben segíteni tudok, csak hívj.
- Rendben, viszlát!
Mindenképpen el akartam foglalni magam valamivel, úgyhogy jobb híján rendbe raktam a cuccaimat, mert eléggé nagy kupiban álltak.
Apámmal ellentétben én egyetlen képet –vagy bármi mást ami rá emlékeztetett- nem dobtam ki, csupán a fiók mélyére tettem őket. Vajon a többi holmim megvan még, vagy már hamu lett belőle?
Szerettem volna a végére járni a dolognak, és alkalom adtán a megmaradt dolgokat hazahozni, ezért úgy döntöttem, hogy meglátogatom a szüleimet.
Lucas persze nem rajongott az ötletért, sőt kifejezetten ellenezte, hogy apám közelébe menjek. Nagy nehezen elengedett, miután háromszor megígértem, hogyha bajba kerülök, felhívom (persze eszem ágában sem volt őt is belekeverni a családi perpatvarba).
Míg oda nem értem, titokban végig abban reménykedtem, hogy anyun kívül mást nem találok otthon. Mikor ő nyitott ajtót, nagyon megörültem. De az öröm abban a pillanatban elmúlt, ahogy megláttam az arcát. Szeme alatt sötét karikák, és az arca bal fele is csúnyán meg volt dagadva. Rögtön kitaláltam, hogy apu művelte ezt vele. Ő azonban, ahelyett, hogy megszidott volna, sírva a nyakamba borult, és végig azt hajtogatta, hogy mennyire sajnálja a történteket.
Miután sikerült megnyugodnia, főzött egy teát a konyhában. Addig én körbenéztem a házban, ami régen az otthonom volt. Úgy éreztem magam, mintha egy másik család házában járnék. Semmi sem utalt arra, hogy valaha is megszülettem.
Hihetetlen, hogy apám egyetlen éjszaka alatt mekkora pusztítást végzett. Szinte mindent eltüntetett, aminek köze volt hozzám. Legyen az egy fénykép, vagy akár az ajándék, amit tőlem kapott. Még a családi képeknek is nekiesett, ollóval…
Már éppen elértem a szobám ajtaját, mikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, aztán megjelent apu. Békés arcát nyomban eltorzította a harag és a gyűlölet.
- Ki van itt?- Szegezte anyámnak a kérdést.
- Senki.- válaszolta anyu remegő hangon. Fél apámtól- futott át az agyamon a gondolat.
- Itt van ugye?- üvöltötte az arcába magából kikelve. Sosem láttam még így viselkedni. Ráadásul mindennek én voltam az oka.
Elindultam lefelé a lépcsőn, és elhatároztam, nem hagyom, hogy kihozzon a sodromból.
- Megmondtam, hogy be ne merd tenni a lábad többé ebbe a lakásba!- üvöltött rám, mikor meglátott.
- Apu… én…- nem tudtam folytatni, mert könnyek kezdték égetni a szemem. Az ajkamba kellett harapnom, hogy el tudjam fojtani a feltörni készülő zokogásomat.
- Takarodj innen!
- Nem…-válaszoltam halkan, és közben igyekeztem legyűrni a torkomban lévő gombócot.
- Tessék?
- Jól halottad. Tudod, van egy anyám, aki veled ellentétben törődik velem, és elfogadja a döntéseimet.
- Hogy merészeled!- rivallt rám vörös képpel, majd az egyik keze az arcom felé lendült. Figyelmen kívül hagytam anyu rémült sikolyát, és reflex- szerűen elkaptam apám csuklóját és csavartam rajta egyet, de olyan erővel, hogy hallani véltem a csontok recsegését. Fogalmam sem volt, honnan ez a hirtelen erő, de kihasználtam az előnyeit. Apám arca eltorzult a fájdalomtól.
- Soha többet ne merészelj kezet emelni rám. Tudom, hogy már nem vagyok a lányod, de legalább anyát ne kínozd. Mindig azt mondtad, bármi történik velünk, mindig egy család leszünk. Most nézz körül! Eldobsz magadtól, mert a szívemre hallgattam. Elengedtem a kezét, majd kisétáltam az ajtón. Ennél többet nem tudtam megtenni, apunak kell meghoznia a végső döntést.
A tény, hogy meg akart ütni, borzasztó volt. Ha most ez történt, mi lesz később? Bele se merek gondolni.
Igazából a cuccaim elhozatala csak ürügy volt. Azért mentem haza, hogy megpróbáljam jobb belátásra bírni aput. Ám hamar rájöttem, hogy túl naiv voltam. Eriket már senki sem tudja jobb belátásra bírni. Hihetetlen, hogy mennyi mindennek lehetek az elrontója. Ráadásul, ha apun múlik, még azt is elintézi, hogy a testvéreim is elforduljanak tőlem.
Ahogy hazaértem, tudatosult bennem, hogy van, aki a történtek ellenére szeret.
Lucasra a konyhában találtam rá, amint éppen vacsorát főzött. Mögéléptem, és hátulról átöleltem.
- Hogy ment?
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, úgy hogy maradt a lemondó, sóhaj fájdalmas arckifejezéssel.
- Kidobott?- kérdezte immár felém fordulva.
- Meg akart ütni, de helyette majdnem eltörtem a csuklóját. – Lucas elszörnyedve bámult rám. Valamit mondani akart, de megelőztem.
- Ki ne ejtsd a szádon, hogy ez az egész a te hibád, mert esküszöm, hogy megpofozlak.
- Miért, szerinted ki tehet erről?- Kapásból azt akartam mondani, hogy az apám, de rájöttem, hogy ez nem igaz.
- Jobb lenne, ha titokban találkozgatnánk? – kérdeztem, miközben felültem a konyhapultra. – Ne merd azt mondani, hogy a történtek után képes lettél volna elfelejteni!
- Igazad van. Sosem tudnám elfelejteni ami történt.
- Akkor ne emészd magad!- folytattam lágy hangon.- Ezt a döntést én hoztam, és tisztában voltam a következményekkel.
- Akkor miért?- olyan szomorú arcot vágott, amit nehezemre esett elviselni.
- Mert tudtam, hogy te vagy az, akire egész életemben vártam.

Aznap éjjel egy idős vámpírt láttam álmomban. Az illető vérbefagyva feküdt egy könyvtárnak látszó szoba közepén, mellette vértől vörösen csillogó kard. Elindultam, hogy segítsek neki. Bár soha életemben nem láttam, valahol a lelkem mélyén tudtam, segítenem kell rajta.
Ahogy letérdeltem mellé, meglepődtem. Azt hittem, kínt és szenvedést látok majd az arcán, ehelyett, úgy nézett ki, mint aki alszik. Békésnek tűnt és kimerültnek.
- Ne félj, minden rendben lesz!- próbáltam megnyugtatni, bár ahogy elnéztem a körülöttünk lévő rengeteg vért tudtam, hogy hazugság volt amit mondtam. Kinyitotta a szemét, de láttam rajta, számára ez is pokoli fájdalommal járt. Elmosolyodott.
- Minden rendben van gyermekem, megmentettél. Köszönöm neked!- Mielőtt végleg elaludt volna, utolsó csepp erejével, levette a nyakában lévő medált, és a kezembe adta.
Mikor másnap felkeltem, furán éreztem magam. Szédültem, és hányingerem volt. Bár az álmomra csak halványan emlékeztem, biztos voltam benne, hogy számomra ez nem jelent jót. A vámpírok ugyanis nagyon ritkán álmodnak, és akkor is szinte csak rossz dolgokról. Éppen ezért nagy jelentősséget tulajdonítunk az álmainknak. Ha valamelyikünk lát valamit álmában, egy öreg és bölcs fajtársa segítségét kéri, hogy megfejtse a jelentését. Mindezek ellenére, egy hang valahol a fejemben azt súgta, tartsam a szám, ha jót akarok magamnak.
- Fáradtnak látszol. – jegyezte meg Lucas a reggelinél.
- Rosszul aludtam, ennyi az egész.- Ahogy magamat ismerem, kiülhetett az arcomra valami fájdalmas grimasz. A férjem ezt persze rögtön észrevette.
- Akarsz beszélni róla,
- Semmi különös. – tértem ki a kérdés elől egy vállrándítással.
- Akkor miért gyötröd magad miatta?- Utáltam, mikor ennyire nyaggatott.
- Legyen elég annyi, hogy álmodtam, és ez nálunk nem jelent valami jót.
- Ne félj! Bármi lesz, ketten meg tudjuk oldani.
Felállt az asztaltól, mögémsétált, aztán átölelt.
- Zuhanyozz le, az jót fog tenni.
- Nem akarlak elveszíteni.- Éreztem, ahogy könnyek kezdik égetni a szemem. Mielőtt elbőgtem volna magam, gyorsan kirohantam a fürdőszobába. Hányingerem volt, és nagyon szédültem. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történik velem, csak abban voltam biztos, hogy rosszat jelent rám nézve. Bepánikoltam, mégsem mertem mesélni az álmomról.
A napok ezekután abból álltak számomra, hogy nekifogtam és alaposan kitakarítottam a házat, vagy az elvesztett apám miatt keseregtem. Ezalatt Lucas mindenféle alakokkal találkozgatott, mert szerette volna folytatni az apja hivatását, és hogy ezt megtehesse, szüksége volt néhány hivatalosnak tűnő papírra. Elviekben nem is lehetett volna ügyvéd, hiszen nincs diplomája, de pénze volt bőven (és mellesleg sokat tanult az apjától), ezért beleegyeztek, hogy némi ellenszolgáltatás fejében megszerzik a szükséges iratokat.
Ami engem illet, nem néztem jó szemmel, hogy törvénytelen dolgokat csinál, de nem szóltam neki semmit. Tudtam, hogy az a fontos a számára, hogy az apja nyomdokaiba léphessen.
Ami a rosszulléteimet illeti, néha volt, néha nem.
A vámpírok ritkán betegszenek meg, de olyankor nagyon komoly betegségeket tudnak összeszedni. Egy hang azt súgta a fejemben, hogy a rosszulléteimnek köze van az álmaimhoz.
Mielőtt ez az egész betegesdi elkezdődött, a fejembe vettem, hogy munka után nézek. Akkor még Lucas is támogatta az ötletet. Ám amikor találtam munkát és kiderült, hogy másnap kellene kezdenem, egyből elkezdett aggodalmaskodni. Reggel alig akart elengedni. Mondjuk érthető, mivel indulás előtt, megint rámtört a rosszullét.
Erősködött, hogy menjek el orvoshoz, de én közöltem vele, hogy majd felhívom apámat (amit persze eszem ágában sem volt megtenni, mégpedig azért, mert irtóztam az orvosoktól).
- Nem kellene elmenned.- mondta rosszallóan.
- Ne aggódj miattam, nem lesz semmi bajom.
- Melanie, sokkal nyugodtabb lennék, ha megnézne egy orvos.- próbálkozott újra a régi dumával.
- Kizárt!
- Akkor legalább Biancának mondd el mi történt, hátha tud segíteni. Könyörgöm!
- Rendben,- adtam be végül a derekam.- amint hazaérek, felhívom.
- Vigyázz magadra!- mondta, majd búcsúzóul megcsókolt.
Ahogy kiléptem az utcára, feltűnt, hogy elég sok ember jár feketében. Először nem értettem miért, aztán észre vettem, hogy mind a fajtámhoz tartoznak. A legfurcsább mégis az volt, hogy egyikük sem rejtette el igazi arcát.
Utoljára a királynőnk Lorien halálakor volt ilyen mértékű megmozdulás. Még az öregek is nyíltan viselték igazi arcukat (még szerencse, hogy kevés ember járt az utcákon, akire mégis felfigyeltek elhitette az emberrel, hogy csupán képzelődik).
Úgy éreztem, kilógok a sorból, amiért nem viselek feketét. Némelyik idősebb vámpír, (néha még fiatalok is) eléggé csúnyán néztek rám, és mindenféle szitkokat mormoltak az orruk alatt.
Ahogy odaértem a bolt elé, rögtön észrevettem az ajtóban álló fiatal férfit, aki barátságosan mosolygott rám, mikor meglátott. Hamar rájöttem, hogy ő lehet Gideon Mexwell, a főnököm. Mint mindenki más, ő is feketét viselt, és meg sem próbálta elrejteni az agyarait.
- Biztosan te vagy Melanie!
- Igen. Örülök, hogy találkoztunk!- feleltem mosolyogva. Meg akartam kérdezni, miért van mindenki feketében, de megelőzött.
- Gyere, majd bent elmondom.
A bolt kisebb volt, mint amire számítottam, és eléggé zsúfolt, mert mindenhol polcok álltak.
- A többiek a gyászszertartásra mentek.
- Ki halt meg?- kérdeztem, és reméltem nem tűnök nagyon ostobának.
- William Corvinus.
- Ő volt az…
- Az uralkodónk, igen. –fejezte be helyettem Gideon.
- Mikor történt?- kezdett nagyon rossz érzésem lenni a dologgal kapcsolatban.
- Tegnap.
- Valami baj van? Sápadtnak tűnsz. Hívjak orvost?
- Nem kell, mindjárt elmúlik.- miközben beszéltem, igyekeztem nem a szívemhez kapni, mert a hányinger és a szédülés mellett, a sebhelyembe is belenyilallt a fájdalom. Szerencsére nem tartott sokáig.
- Biztos minden rendben?
- Igen, csak mostanában sokszor kerülget a rosszullét.
- Menj haza, és pihend ki magad! Most úgysem tudnál segíteni.
- Rendben.- elindultam az ajtó felé, de félúton visszafordultam. – Most hogyan tovább? Ki a trónörökös? Én úgy tudtam, hogy williamnek csak egy fia volt.
- Szárnyra kelt egy pletyka, miszerint Williamnak van egy másik utódja. Ha előkerül, és elfogadja a sorsát, ő lesz az új és törvényes uralkodónk.
- Én úgy tudtam, hogy Williamnak csak egy fia volt.
- Ez így igaz, viszont ha hinni lehet a véneknek, egyszer régen William megjósolta, hogy a halála után eljön az az ember, aki véget vet majd a démonokkal való harcnak.
- És ha nem találják meg ezt az örököst, jön a zsarnok és törvénytelen uralkodó?
- Eltaláltad. Az illető neve Demetrius. Ő a helytartó, és ideiglenesen övé a trón. Remélem, mihamarább előkerül az a valaki. Mindannyiunk érdekében.
- Mennyi ideig lesz a trónon?
- A törvény szerint az új uralkodót három hónapon belül be kell mutatni.
- Reméljük a legjobbakat.- mondtam mosolyogva, de legszívesebben sírva fakadtam volna.
- Fogadj el egy tanácsot! Csak akkor gyere dolgozni, ha már meggyógyultál.
- Rendben. Viszlát!
Mikor kiléptem az utcára, és megláttam azt a sok feketébe öltözött vámpírt, akik mind egy szebb jövőben reménykedtek, megijedtem.
Lucas meglepődött, hogy milyen korán hazaértem. Ennek örömére szenvedélyes csókokkal halmozott el, mihelyt beléptem a házba. Jó érzés volt a karjaiban lenni, de a délelőtt történteket még a szerelme sem tudta elfeledtetni velem. Kívántam őt, szerettem volna boldoggá tenni, de képtelen voltam rá.
- Mi a baj Melanie?- kérdezte, majd válaszra sem várva folytatta a blúzom kigombolását. Miután percekkel később sem szólaltam meg, felemelte az állam, hogy a szemébe nézzek.- Tudom, hogy valamit nem mondasz el.
Továbbra sem voltam hajlandó megszólalni, de a könnyeim egyszer csak elkezdtek hullani.
- Kérlek, Mel! Bízz meg bennem!
- Ezt nem mondhatom el.
- De hát miért nem?
- Ha mégis elmondom, meg kellene, hogy öljelek.
Ahelyett, hogy tovább faggatózott volna, felállt és otthagyott az üres szobában. A nap további részében kerültem a társaságát, tudtam, hogy dühös rám. Szerettem volna kibékülni vele, de féltem, ha elmondom neki az igazat, bajba kerül.
Este megint rosszul voltam. Húsz perc szenvedés után kiadtam, ami bennem volt. Aztán egyik pillanatról a másikra vér kezdett szivárogni a sebhelyemből. Azt hittem menten meghalok. Semmihez sem maradt erőm.
- Kicsim!- Lucas hangja valahonnan a távolból szólt…
dark-hedges.jpg
Mikor később magamhoz tértem, már az ágyban feküdtem. Fel akartam kelni, de minden forgott velem.
- Melanie!
- Anyu! Hogy kerülsz ide?
- Lucas telefonált, hogy baj van. Miért nem szóltál?
Figyelmen kívül hagytam a kérdését. Erőt vettem magamon, és kimásztam az ágyból. Odasétáltam az ablakhoz. Éreztem, ahogy a meleg augusztusi napsugár simogatja a bőröm. Hirtelen úgy éreztem, ha nem mondom el valakinek az igazat megfulladok.
- Megálmodtam William Corvinus halálát.- Anyám döbbenten nézett rám, majd sírva fakadt.
- Sajnálom Melanie!- zokogta. Könnyei a padlóra hullottak.
- De hát mit?
Anyu válaszra nyitotta a száját, de meghallotta a kintről beszűrődő nevetést, ezért inkább keserűen elmosolyodott. Tudtam, hogy most bármivel is próbálkoznék, képtelen lennék őt szóra bírni. Kint megint felharsant a nevetés, ezért jobbnak láttam utána nézni, bár nehéz szívvel hagytam ott anyut.
Attól a látványtól, ami a nappaliban tárult elém, szólni sem tudtam. Apám és Lucas nyugodtan, sőt mi több jókedvűen beszélgettek. Vajon meddig voltam kiütve?
- Melanie!- mondta boldogan apu, mikor észrevett, aztán gonoszul elvigyorodott.
- Minden rendben?- kérdezte a férjem, majd átölelt.
- Persze, remekül érzem magam. Miben mesterkedtetek ti ketten?- kérdeztem, és közben apámra sandítottam, akinek az arcán még mindig ott ült az a gonosz mosoly.
- Semmiben.- mondta apu, majd Lucasra kacsintott.
- Erik volt olyan kedves, és beavatott a házasélet rejtelmeibe.
- Jézusom, apu! Képzelem, mit mondtál.
Az első gondolatom az volt, hogy a velem szemben álló férfi nem az igazi apám, hanem egy másolata. Tudom, ez most bután hangzik, de teljesen megváltozott, és ez nagyon meglepett. Az egyik pillanatban még meg akarja ölni, a következőben pedig már tanácsokat osztogat neki.
- Csak is az igazat. Azt hiszem, ideje mennünk, hogy a szerelemeseknek legyen idejük egymásra. Édesanyád merre van?
Ekkor jutott eszembe, hogy nincs velünk. Szó nélkül visszamentem a hálóba. Ugyanott volt, ahol hagytam. Az ágy szélén ült, a könnyei pedig megállás nélkül hullottak. Ez nagyon megijesztett, egyedül Dora halála után láttam ilyen állapotban. Kiszaladtam a konyhába, remélve, hogy apu majd tud segíteni.
- Apu gyere, valami baj van anyuval!
- Mi történt?- kérdezte kétségbeesett hangon.
- Fogalmam sincs. Az ágy szélén ül, és megállás nélkül zokog.
- Tényleg jobb, ha mi most elmegyünk.- mondta komoran apu, és elindult a háló felé. Mikor megláttam anyut, kétségbe estem. Látszott rajta, hogy valamiért borzasztóan szenved. El sem akart köszönni tőlem, csupán kisétált az ajtón, nyomában apámmal. Biztos voltam benn, hogy a történteknek hozzám is köze van, méghozzá nem kis mértékben. Hiába érzetem jobban magam, a gondolataim csak anyám körül forogtak. Mikor másnap felhívtam őket, apu csak annyit mondott, hogy anyu nagyon kimerült, és pihenésre van szüksége. Kértem, hadd beszéljek vele, de állítólag aludt. Nem hittem el apám magyarázatát, mert tudtam, hogy hazudik. Egyszerűen éreztem, hogy valami nincs rendben. Piszkálta a csőrömet, hogy elhallgatják előlem a dolgot, úgyhogy áthívtam a tesóimat egy kis csevelyre, remélve, hogy valamit sikerül kihúznom belőlük. Először féltem, mert nem tudtam, mennyit tudnak abból, ami apu és a férjem között történt a múltkor. Hamar kiderült, hogy fogalmuk sincs az egészről, vagy, ha tudtak is valamit, mélyen hallgattak róla. Normálisan viselkedtek Lucassal, ami bevallom, kezdett idegesíteni. Ha ez még nem lenne elég, a tesóim is ugyan azt mondták, mint apám. Hirtelen elegem lett az egészből…
- Legalább azt mondjátok meg, hogy miattam van- e!- kiáltottam, és közben dühösen néztem a testvéreimre, akik mind üres tekintettel bámultak maguk elé.
- Erre magadnak kell rájönnöd.- válaszolta a nővérem, de közben mindenhová nézett, csak rám nem.
Hát kábé ennyi volt a beszélgetés. Lucas végig mellettem volt, de nem szólt egy szót sem.
Miután a tesóim elmentek, még hosszú ideig ottmaradtam a kanapén. Kimondhatatlanul bántott, hogy a saját családom nem bízik bennem. Ráadásul, a rosszulléteimmel kapcsolatba sem jutottam előbbre. Apám csak annyit mondott, a férjemnek, hogy vámpír dolog. Csakhogy nekem fogalmam sincs, mire gondolt. Lucas, hogy felvidítson, odabújt mellém a kanapéra, és szorosan átölelt.
- Talán ennek az egésznek köze van a sebhelyemhez.- gondolkodtam hangosan.
- Miről beszélsz?
Figyelmen kívül hagytam Lucas értetlen arckifejezését, és elindultam a fürdőszoba felé. Már olyan régen történt, hogy szinte teljesen elfelejtettem. Bár a beavatkozás nyomait még mindig magamon viseltem, magára a jelképre nem emlékeztem. Mikor beértem a fürdőbe, és levettem a pólómat elkerekedett a szemem a látványtól. A heg, ami régen elcsúfított, most mintha kezdett volna alakot ölteni. Ez most furán hangzott, de tényleg így van Végighúztam rajta a kezem, érdes volt és fájt, ha hozzáértem. Mikor legközelebb a tükörbe néztem már Lucas is mögöttem állt.
- Mikor megszülettem, volt rajtam egy jel, de el kellett tüntetni.
- Miért?
- Nem tudom. Sosem mondták meg.
- Nem emlékszel a jelképre?
- Akkor még túl kicsi voltam.
Másnap reggel Lucas boldogan közölte, hogy megkapta az első megbízását.
- Édesapád büszke lenne rád.- feleltem mosolyogva.
- Tudom, elvégre az ő eszét örököltem.
- És, kit kell a védelmébe vennie Ügyvéd Úr?
- Nem éppen erről van szó. Egy nagyon gazdag és elkeseredett feleség megkeresett, majd arra kért, hogy segítsek neki földönfutóvá tenni a férjét. Valószínű, hogy későn jövök haza.
- Sok sikert!
Miután Lucas kilépett az ajtón, elhatároztam, hogy elmegyek a szüleimhez és kiszedem belőlük az igazat. Elegem lett a titkolózásból.
Nem törődtem az emberekkel, egészen a házukig suhantam.
Elhatároztam, hogy egyből a lényegre térek, de mikor megláttam apám arckifejezését furcsa érzés kerített hatalmába.
- Azért jöttél, hogy megtudd az igazat ugye?
- Eláruljátok miért történik velem mindez?
- Igen, de meg kell esküdnöd, hogy nem mondod el a férjednek. Ha bárki megtudja aki nem tartozik a vámpírok közé komoly veszélybe kerülsz.- Sosem hallottam még anyámat ilyen komolyan beszélni.
- Egyszer még nagyon régen megmentettem William Corvinus életét.
- Ezt sosem mesélted.
- Most nem is ez a fontos, hanem ami utána történt.- szólt közbe anyám. Úgy vettem észre, apám nehezen találja a szavakat.
- William csúnyán megsérült ezért nálunk maradt. Azon az éjszakán, mikor megszülettél, megjósolta, hogy annak a vámpírnak a gyermeke menti meg a klánt a pusztulástól, aki őt megmentette.
- Akkor… de ez nem biztos. Lehet, hogy tévedtek, vagy William tévedett.
- Édesem, a jóslatok sosem tévednek.
- Mikor a világra jöttél a jel már rajtad volt. Tudtuk, hogy nagy tettekre vagy hivatott. A te kezedben van a sorsunk Melanie.
- Miért nem mondtátok meg rögtön az elején?
- Az akartuk, hogy normális életet élj.- mondta anyu.
- Később a jóslat a démonok fülébe jutott. És ha ez nem lenne elég, azt is megtudták, hogy akihez szól életben van. Felbéreltek egy vadászt, hogy öljön meg téged.
- De azzal nem számolt, hogy született egy húgod.
- Dora ezért halt meg… miattam.- Ez a gondolat villámként csapott belém.
- Engem próbált védeni.- mondta a könnyeit törölgetve anyu.
- A vadász azt hitte téged ölt meg.
- Ha jobban figyeltem volna rá, akkor…- elhallgattam, mert nem szerettem volna elbőgni magam.
- Akkor talán téged is elveszítettünk volna, és most nem lenne jövőnk.
- Mégis mi a jó francot vártok tőlem?- tártam szét a karom.- Ha nem tűnt volna fel, egy démon felesége vagyok, akit ráadásul szeretek.
- Döntened kell Melanie.- mondta anyu és békítően a karomra tette a kezét.
- Feláldoznád mindannyiunk jövőét csak azért, hogy boldogan élj?
- Egy pillanat! Azért voltál olyan kedves Lucassal, mert abban reménykedtél, hogy majd egyszer megölöm és akkor te majd nyugodtan alhatsz?- Forró könnycsepp gurult végig az arcomon az elfojtott dühtől.
- Meg kell értened Melanie, ha nem fogadod el a sorsod, mind elvesztünk.
- Ti meg azt értsétek meg, hogy szeretem Lucast és nem fogom elhagyni.
Fölálltam a helyemről és szó nélkül kirohantam a lakásból.
Esküszöm, legszívesebben ordítottam volna egyet, de tudtam, hogy azzal nem oldanék meg semmit.
A legnagyobb gondom az volt, hogy mit mondjak Lucasnak. Nem árulhattam el neki az igazat, mert annak szörnyű következményei lehetnek.

Lucast a dolgozószobában találtam meg, egy halom papír fölött görnyedve. Csak akkor vett észre, mikor hátulról átöleltem.
- Pihenned kellene!- súgtam a fülébe.
- Igazad van.- Unottan sóhajtott, majd eltolta maga elől a papírkupacot. Felültem az íróasztalra, majd szexi pózba vágtam magam, mire elnevette magát.
- Te aztán tudod, hogyan kell elcsábítani egy férfit.- Kacéran felnevettem. Láttam a szemében, hogy elértem amit akartam.
Aznap éjjel semmi sem érdekelt, csak a szerelmünk. Olyan volt, mintha érezné, hogy valami rossz közeleg. Az ölelése szorosabbá vált, a csókjai hosszúak és szenvedélyesek voltak.
Fájt a szívem, ha arra gondoltam, hogy el kell hagynom őt.
Másnap miután dolgozni ment képtelen voltam megnyugodni, még a vérrel kevert bor sem segített. Bármennyire is reménytelen volt a helyzet, csak magamra számíthattam. Az utcákon több ezer vámpír mászkált és mind egy szebb jövőben reménykedett. Nem hagyhattam őket cserben.
De mihez fogok kezdeni Lucas nélkül?
Elmorzsoltam egy könnycseppet, mielőtt beléptem volna a könyvtárba. Szerettem volna minél többet megtudni a Corvinusokról.
A könyvtár egy hatalmas egyszintes épület volt, több száz, talán több ezer kötettel.
Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem a könyvtárba, a pult mögött álló lány le sem vette rólam a szemét. Nem tudtam megállni, hogy vissza ne nézzek. A lány erre elmosolyodott és kivillantak az agyarai. Vámpír volt, ezért bíztam benne, hogy tud segíteni.
- Hol találom a Corvinusokról szóló könyveket?- fordultam hozzá.
- Pontosan mit keresel?- kérdezte csevegő hangon.
- Őszintén szólva, minden érdekel.
- Ez biztos tetszeni fog!- mondta és elindult a könyvtár hátsó része felé. Megállt egy hatalmas polc előtt, ami roskadásig volt több száz oldalas könyvekkel. Levett egy régi bőrkötéses példányt, majd a kezembe adta. A címet az idő már olvashatatlanná tette, a súlyát azonban éreztem.
A következő pillanatban az előttem álló nő olyat tett, mint még soha senki. Letérdelt és kezet csókolt. Aztán a körmével megvágta a csuklóját és felém nyújtotta azt. A párcsepp vért, ami a sebből szivárgott lenyaltam, majd grimaszok közepette lenyeltem. Furcsa volt egy vámpír vérét kóstolni.
- Idővel majd megszokja Úrnőm.- Remegés futott át rajtam ettől az egyetlen szótól. Ez a lány tudta, hogy ki vagyok. Azzal, hogy a vérét adta, örök hűséget esküdött. Ha eleget iszom, talán a lelkébe is beleláthattam volna. Egy idegen vámpír a kezembe tette az életét.
Éreztem, ahogy egy forró könnycsepp legördül az arcomon, aztán még egy.
- Annyira nehéz!- szipogtam, s közben veszettül törölgettem a könnyeimet, melyek megállás nélkül hullottak.
- William Corvinus nagyszerű uralkodó volt. Mindig azt tette, ami népének a legjobb.
- Mégis mit vártok tőlem?
- Légy olyan bölcs, mint ő volt.
- És ha kudarcot vallok?- Elszégyelltem magam. Leroskadtam egy székre és lehorgasztottam a fejem. Képtelen voltam a szemébe nézni.
- William Corvinus örököse vagy. légy büszke rá!- mondta határozottan, majd magamra hagyott.
Miután sikerült úgy ahogy megnyugodnom elgondolkoztam azon, vajon honnan tudta ez a nő, hogy mi vagyok?
Az egyetlen lehetséges magyarázat az, hogy érzőnek született. Hallottam már róluk. Osztoznak azok érzelmein, akiknek a közelében vannak. Sőt! Néha még a hozzájuk tartozó emlékeket is látják.
A könyvben, amit adott, legelőször a családfát tanulmányoztam. A neveket már ismertem, akárcsak a hozzájuk kapcsolódó történeteket.
William Corvinus a nagyhatalmú vámpír egy napon beleszeretett egy félisten gyönyörűséges lányába Lorienbe. A lányt azonban apja a nála sokkal vadabb és kegyetlenebb Alexander Denahinak szánta, aki a démonok királya.
Lorien William iránti szerelme azonban mindennél erősebbnek bizonyult. Félt apja haragjától, mégis megszökött azzal, akit mindennél jobban szeretett.
Mikor ezt Alexander megtudta, megesküdött, hogy bosszút áll Williamen, kerüljön bármibe is. Így kezdődött a két faj közötti harc.
Később megjósolták, hogy eljön az az ember, aki véget vet a háborúnak.
Villámként hasított belém a gondola, hogy minél hamarabb el kell hagynom Lucast, ha nem akarom a fajtám pusztulását látni.
De mégis mit mondjak neki?
„Én vagyok a vámpírok királynője és örökre el kell hagynom téged, hogy megmentsem a fajtámat.”
Bele sem merek gondolni, hogyan reagálna rá. Tudtam, hogy nincs sok időm, ezért úgy döntöttem, amint alkalmam nyílik rá, beszélek vele.
Amint hazaértem, a férjem egy forró csókkal üdvözölt.
- Dolgozni voltál?- kérdezte mielőtt azonban válaszolhattam volna, az ajka újra az enyémen volt.
- Igen, be kellett ugranom az egyik lány helyére.- feleltem mikor eleresztett. Képtelen voltam a szemébe nézni, ezért inkább a laza csomóba kötött nyakkendőjét tanulmányoztam. Újabb hazugság! És miért? Olyan vámpírokért, akiket még csak nem is ismerek.
Lucas az ujjával végigsimított az arcomon, majd felemelte az állam, hogy a szemembe nézzen.
- Szeretlek Melanie Morison, jobban, mint bármit a világon.- Ekkor hullott darabjaira az önfegyelmem. Pillanatok alatt potyogni kezdtek a könnyeim. Úgy éreztem, kihasználom őt, csak játszom vele.
- Mi a baj kicsim?- Válasz helyett elfordultam tőle. A kilincs felé nyúltam, de mielőtt kisétálhattam volna az ajtón elkapta a csuklómat.
- Melanie mi a baj?- kérdezte újból.
- Ezt nem mondhatom el Lucas.- feleltem még mindig az ajtó felé fordulva.
- De hát miért nem?- faggatott tovább?
- Mert…- Először azt szerettem volna mondani, hogy semmi köze hozzá, de azzal csak rontottam volna a helyzeten. Inkább így feleltem:- Ha elmondom, meg kellene ölnöm téged.- Ez nem volt hazugság. Ha a titkom egy démon tudomására jut, mindennek vége.
Lucas szorítása a csuklómon enyhült, majd miután elengedte a kezem szó nélkül elindult felfelé a lépcsőn. Én ott maradtam és hagytam, hogy a könnyeim záporozzanak.
A nap további részében nem láttam Lucast, mert bezárkózott Daniel dolgozószobájába. Vacsora közben ha hozzám kellett szólnia, olyan volt mint régen. Mogorva és kimért.
Este képtelen voltam aludni. Túl sok gondolat kergette egymást a fejemben követhetetlen katyvaszt alkotva.
Úgy éreztem megfulladok.
Csendben felöltöztem és kisurrantam a házból.
Montreal egy teljesen más arcát mutatta. Egy eddig számomra ismeretlen világba csöppentem.
Tömegével nyüzsögtek a vámpírok az éjszakában, mit sem törődve azzal a pár emberrel, akik voltak olyan felelőtlenek és kimerészkedtek.
Egymást érték a vérszívók számára fenntartott bárok és egyéb szórakozóhelyek. Néhányunknak azonban mindez kevés volt.
Az egyik sarkon két férfi lakmározott egy fiatal nőből, aki látszólag még élvezte a dolgot.
Vissza akartam fordulni, de rájöttem, hogy ismeretlen környékre tévedtem.
- Eltévedtél Cicám?- reccsent rám egy középkorú kopasz vámpír, akinek vértől és alkoholtól bűzlött a lehelete.
- Nem.- feleltem határozottan, és reméltem, hogy beéri ennyivel. Elindultam, de elkapta az egyik kezemet és nekilökött a mögöttem lévő falnak, mire az hangosan megreccsent.
- Éhezem Cicám. Elégítsd ki a vágyam!- Közelebb hajolt hozzám, hogy megcsókoljon, de elfordítottam a fejem, mire halkan felmordult.
- Ne ellenkezz Cicám! Úgyis megkapom amit akarok. Nincs hova futnod.- Hogy nyomatékot adjon a szavainak csavart egyet mindkét csuklómon, melyeket eddig leszorított. Felordítottam a fájdalomtól, mire a körülöttünk állók harsányan felnevettek. A pasas elővillantotta szemfogait, majd egyre közelebb hajolt a nyakamhoz. Lehunytam a szemem és vártam, a harapás okozta fájdalom azonban elmaradt. Éreztem, hogy valaki lerángatja rólam a fickót. Ahelyett, hogy elszaladtam volna, lekuporodtam a fal tövébe. Szinte megbénított a félelem. Mikor megéreztem, hogy eltűnt a lábam alól a talaj kapálózni kezdtem.
- Semmi baj. Nyugodj meg! Nem foglak bántani.- súgta az idegen. A hangjától minden félelmem elszállt.
- Ki vagy te?- kérdeztem, miközben a vállára hajtottam a fejem.
- Az most nem érdekes.- Egy pillanatra a szél suhogását hallottam.
- Megérkeztünk!- mondta az idegen, majd letett az ágyra. Amennyire ki tudtam venni, Lucas régi szobájában voltunk. Lehunytam a szemem, mert hirtelen iszonyú fáradtnak éreztem magam.
- Ki vagy te?- kérdeztem újból. Bár nem láttam, éreztem, hogy még mindig velem van.
- Valaki, aki segíteni akar és akire mindig számíthatsz.- Mielőtt újra kérdezhettem volna, megcsókolt.
- Most pihenj!- súgta, s én mély álomba merültem.
Másnap a csuklóim pokolian fájtak és lila színt öltöttek ott, ahol a részeg vámpír megszorongatta őket.
Lucas még mindig nem állt szóba velem.
- Sajnálom!- mondtam reggeli közben.
- Azért nem bízol bennem mert démon vagyok?- kérdezte fagyosan. Hazudni szerettem volna, de féltem csak rontanék a helyzeten.
- Igen, azért.- Mielőtt megszólalhatott volna folytattam.- Tudtuk, hogy nem lesz könnyű.- motyogott valamit az orra alatt, majd magamra hagyott.
Mielőtt végleg belemerülhettem volna az önsajnálatba, megcsörrent a mobilom.
Soha jobbkor nem jöhetett volna munka. Az egyik lány beteg lett és Gideonnak segítségre volt szüksége.
Mikor kiléptem az ajtón nagyon lógott az eső lába és az idő is alaposan lehűlt, ami azt jelentette, hogy közeleg az ősz.
A boltban kisebb tömeg fogadott.
- Te vagy a megmentőm!- mondta hálás mosollyal az arcán Gideon mikor észrevett. Lepakoltam a cuccom majd beálltam a kasszába. Ezt követően nem szóltunk egymáshoz, mert rengeteg vevő volt a boltban. Örültem, hogy nem kell Lucasra és a Corvinusokra gondolnom.
Délben bezártuk a boltot és ebéd gyanánt megosztottunk egy üveg vért.
Később megérkezett a szállító és a nyakunkon hagyott egy csomó ládát tele mindenféle cuccal.
- Sosem végzünk!- nyafogtam, miközben becipeltem egy tisztítószerekkel teli ládát az üzletbe. Ekkor már majdnem besötétedett és mi még mindig pakoltunk. – Zárjuk be a boltot és csináljunk mindent vámpír módra!
- Rendben! Bevisszük a maradék két ládát és bezárunk mára.- adta be a derekát Gideon. Sokkal egyszerűbb és gyorsabb volt úgy dolgozni, hogy „képességeinkhez mérten” csináltuk.
Az egyik pillanatban szúró fájdalmat éreztem a szívemnél, majd megéreztem a saját vérem illatát.
- Melanie!- Gideon átkarolta a derekam csak azért, hogy ne zuhanjak a padlóra.- Mi történt?- kérdezte, miközben lefektetett a hideg padlóra. Olyan erős fájdalmaim voltak, hogy szó szerint csillagokat láttam.
- Hívom a mentőket!
- Ne! Csak kötözd be, annyi elég!
- De fájdalmaid vannak.
- Azzal most ne törődj!- mondtam összeszorított fogakkal.
- Hozom az elsősegély dobozt.
Próbáltam nem gondolni a fájdalomra. Mikor Gideon visszaért, még nálam is sápadtabb volt.
- Krisztusom!- döbbenet ült ki az arcára, mikor meglátta a vérző heget a szívem fölött. Az alkohol, amivel fertőtlenített, pokolian csípett. Össze kellett szorítanom a fogaimat, nehogy sikítsak. Miután végzett, még percegik zihálva feküdtem a padlón.
- Jól vagy Melanie?- kérdezte aggódva Gideon, majd hideg kezével végigsimított a homlokomon.
- Sajnálom, hogy végig kellett nézned.
- Elmondod mi történt?
- Rólam szól a Corvinusok jóslata. Én vagyok a vámpírok királynője.
- Mi? Várj, ez kicsit sok!
- Nekem mondod?- nevettem fel keserűen, majd nehézkesen felültem.
- Akkor ezért... de mikkor, hogyan? – válasz helyett a véres felsőmre meredtem.
- Felöltözöm, aztán mindent elmondok.- Miután felvettem a bolt emblémájával ellátott pólót, besétáltam Gideon irodájába, hogy elmondjam neki a teljes igazságot arról, hogy ki vagyok valójában.
Semmit sem titkoltam előtte. Még azt is elmeséltem, hogyan szerettem bele egy démonba. A szavak maguktól törtek elő és Gideon csendben végighallgatta.
- Lucas tudja, hogy ki vagy?
- Nem szeretném elárulni neki. Az is lehet, hogy elbukok.
- Butaság! Csak hogy tudd, William látomásai pontosak. Ha azt jósolta, hogy legyőzöd a démonok urát, akkor az úgy is lesz.
- Köszi, hogy bíztatsz! Sokat jelentett, hogy mindezt elmondhattam.
- Néha jó, ha az ember kiönti a szívét.
- Főleg, miután az illető megmentette az életét.
- Ez természetes! Szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig számíthatsz.
- Mindent köszönök!- mondtam, majd elindultam az ajtó felé.- Indulnom, kell, Lucas már biztosan otthon van.
- Mielőtt elmész, megtennél nekem valamit?
- Bármit!
- Szeretném, ha innál a véremből!
Odasétáltam hozzá, az ölébe ültem, majd elkezdtem kigombolni a rajta lévő fekete inget, hogy jobban hozzáférjek a nyakához. Éreztem, ahogy a keze egyre feljebb araszol a pólóm alatt.
- Biztos, hogy ezt akarod?- kérdeztem, miközben egyre közelebb hajoltam hozzá.
- Hm. – mormolta, majd megcsókolta a hajam.
Az agyaraim pillanatok alatt megnyúltak. Ahogy a fogaimat belemélyesztettem a húsába, a vére szinte felrobbant a számban. Abba akartam hagyni, de képtelen voltam rá. Végül az utolsó korty után a szemébe néztem, majd megcsókoltam.
- Köszönöm Gideon!
Nem éreztem bűntudatot a történtek miatt, elvégre nem tettem semmi rosszat. Különben sem voltam olyan viszonyban a férjemmel, hogy bármit is elmondjak neki.
Mikor beléptem a házba, rögtön megéreztem a vér illatát. Ez más volt mint az eddigiek, valahogy nem emberi…
- Lucas, hol vagy?- Nem jött válasz, amitől rögtön bepánikoltam. Éreztem, hogy valami szörnyű dolog történt.
Felmentem az emeletre, ahogy a vér illata jobban felerősödött. Be akartam menni a hálóba, de az ajtó kulcsra volt zárva.
- Lucas engedj be! Kérlek, válaszolj!- Perceken keresztül dörömböltem az ajtón és könyörögtem, de választ nem kaptam. Aztán hallottam, ahogy kattan a zár…
Mikor beléptem a szobába az elém táruló látványtól kicsordultak a könnyeim. Lucas teste tele volt vérző harapás és karmolásnyomokkal. A férjem ott ült az ágyon egy üveg vodka társaságában.
- Hol voltál eddig?- dörrent rám.
- Az most nem érdekes. Mi történt veled?- felé indultam, hogy átöleljem, de elhúzódott.
- Ez pont te kérded?- Vámpírok támadtak rá, ez nem volt kétséges. – Ha ennyire tudni akarod, a drága fajtársaid úgy döntöttek, hogy eljátszanak velem egy kicsit.
- Engedd meg, hogy ellássam a sebeidet!
- Hagyj engem békén!- mordult rám.
- Kérlek Lucas!- éreztem, ahogy egy forró könnycsepp legördül az arcomon. Felé nyúltam, hogy megérintsem, de ellökött magától.
- Takarodj!
Nem ismertem rá. A torkából mély, állatias morgás tört fel, a szemei vörössé váltak. Akkora erővel ütött meg, hogy a földre estem. Nem maradhatok itt tovább. – futott át az agyamon.
Lassan feltápászkodtam, majd hátra sem nézve kisiettem a szobából, majd le a lépcsőn. Leakasztottam a kabátomat a fogasról és elmentem otthonról. Nem mertem otthon maradni. Féltem Lucastól.
Az eső elkezdett esni, mire leértem a sarokra bőrig áztam. Az erőm egyik pillanatról a másikra elhagyott. Le kellett ülnöm. Abban a pillanatban, ahogy megdörrent az ég, iszonyú fájdalom nyilallt a szívembe.
Hiába volt ilyen kilátástalan a helyzetem, nem maradhattam a nyílt utcán. Fogalmam sem volt, hova mehetnék.
Erőt vettem magamon, hogy elinduljak, de pár lépés után megszédültem és elestem. Minden forgott velem, képtelen voltam megmozdulni. Ott feküdtem a járdán a zuhogó esőben és egyre hidegebb lett. Eleinte megpróbáltam küzdeni a kimerültség ellen. Az idő előrehaladtával a helyzetem csak romlott.
A szívem feletti hegből vér kezdett folyni. Láttam ahogy a vérem az esővízzel keveredik.
Elfogyott minden erőm, már nem akartam mást, csak aludni.
Aztán az utolsó pillanatban meghallottam egy ismerős hangot, aztán az egyetlen dolog amire emlékszem, egy gyönyörű kék szempár.
Egy idegen szobában tértem magamhoz. Minden tagom fájt és gyenge voltam. Fel akartam ülni, de egy erős kéz visszanyomott az ágyra.
- Ne erőlködj, pihenned kell!
- Köszönöm, hogy megmentettél!- gyenge voltam, mégsem tudtam elaludni.
- Ez a dolgom. – mondta. Most alkalmam nyílt rá, hogy jobban szemügyre vegyem azt az embert, aki kétszer is megmentett. Az első dolog, ami megragadta a figyelmem, a szeme volt. Sosem láttam még ilyen kék szempárt.
- Hajlandó vagy elárulni a neved?
- Anthony Gates.
- Mióta vagyok itt?
- Három napja. – válaszolta, majd borogatást tett a homlokomra. – Tüdőgyulladást kaptál és az átváltozás miatt lassabban gyógyulsz.
Mondani szerettem volna valamit, de helyette felkiáltottam a szívembe nyilalló fájdalomtól. Az egész nem tartott tovább pár pillanatnál, mégis pokoli volt.
- Mióta tart ez?- kérdezte Anthony, miközben ellenőrizte a kötést.
- Csak az utóbbi pár alkalommal volt ennyire intenzív.
- Ne félj! Már nem tart soká.
A következő pillanatban egy hatalmasat ásítottam, amiért rögtön el is szégyelltem magam.
- Most pihenj, majd holnap beszélgetünk!- mondta mosolyogva, majd magamra hagyott a szobában. Nem maradt erőm gondolkodásra, rögtön elnyomott az álom.
Másnap az ablakon beáramló reggeli napfény ébresztett.
A szoba, ahol feküdtem, otthonosan volt berendezve. A falakon néhány kisebb festmény, az ajtó mellett szekrény , a sarokban egy íróasztal.
- Jó reggelt!- Anthony hangja váratlanul ért. Nem hallottam, hogy bejött.
- Ne aggódj! Ha vége az átváltozásnak, az érzékeid újra a régiek lesznek.- mondta, mintha csak olvasott volna a gondolataimban.
- Honnan tudsz ennyi mindent?- kíváncsiskodtam.
- Ha az ember szülei vámpírokat gyógyítanak, sokmindent meg lehet tőlük tanulni.
- Erről még sosem hallottam. Mármint, csak annyit tudok, hogy léteznek speciálisan vámpírok számára fenntartott kórházak, de hogy ott mi folyik, arról fogalmam sincs.
- Szerencsés vagy! Mikor segítettem a szüleimnek sokszor borzalmas dolgokat láttam. De most nem ez a lényeg! – tette hozzá egy vállrándítás kíséretében, mintha egy emléket rázna le magáról.- Most csak az számít, hogy te meggyógyulj.
- És az mikor lesz?- kérdeztem egy hatalmas sóhaj kíséretében. Az igaz, hogy lázas voltam és gyöngének éreztem magam, de a fekvés kezdett az agyamra menni.
- Melanie pihenned kell!- ez parancsnak hangzott.- Mikor rád találtam már alig éltél. Már egyáltalán az is csoda, hogy magadhoz tértél.
- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy ennyire komoly a baj.
- Nem csak erről van szó. Amíg aludtál, rémálmok gyötörtek és mindegyik Lucasról szólt. Az ő nevét kiabáltad, őt szólongattad kétségbeesetten. Ismered azt a mondást, hogy ép testben ép lélek?- a szememet forgatva elnevettem magam.- Azt hiszem igazad van. Az utóbbi időben nem volt éppen zökkenőmentes a kapcsolatom a férjemmel.
- Megütött.- jelentette ki határozottan.
- Részeg volt.
- Az nem mentség! Elmondtad neki, hogy te vagy a vámpírok királynője?
- Nem. Semmit sem tud.
- Talán jobb is így. Ha kideríti az igazságot ki tudja, hogyan reagál.
- Szeret, sosem bántana.- mondtam, bár nem tudtam , kit akarok meggyőzni, őt vagy magamat.
- Azok után, ami történt…
- Hogy mersz ilyesmit feltételezni róla?
- Én csak azt mondtam, hogy vigyázz vele.
- Ne avatkozz bele az életembe! Különben sem tudsz rólam semmit.
- Ezt neked hoztam.- jelentette ki színtelen hangon.- Idd meg!- mondta és letett egy vérrel teli poharat az éjjeliszekrényre, majd kifelé indult a szobából. Mielőtt azonban kilépett volna az ajtón, visszanézett rám. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. Úgy tűnt megbántottam, mert szomorúnak látszott.
Később rájöttem, hogy hiba volt így viselkednem vele, elvégre ő csak jót akart.
Szerettem volna kibékülni vele, de a nap hátralévő részében nem igazán beszélgettünk. Csak annyi időre jött be, hogy megnézze minden rendben van-e.
- A lázad már lejjebb ment, viszont még mindig sok vért veszítesz. Hanyagoldd a vizet, pótolnod kell a vérveszteséget!
- Sajnálom amint mondtam Anthony! Nem akartalak megbántani. Tudom, hogy csak aggódsz értem, és hogy csak segíteni szeretnél.
- Én tarozom bocsánatkéréssel Melanie! Nem lett volna szabad így viselkednem. Dühös voltam, elkeseredett és rajtad vezettem le. Bocsáss meg!
- Ó! Csak nem egy könyörtelen barátnő?- mosolyogtam, mire a tekintete csak szomorúbb lett.- Ne haragudj!
- Semmi baj! De csak, hogy tudd, messze jártál az igazságtól.
Tudod, nevelőszülőknél nevelkedtem. Azt mondták, anyám belehalt a szülésbe.
- És az édesapád?
- Vele kapcsolatban csak annyit tudok, hogy azért adott örökbe, hogy megóvjon.
- De hát mitől?
- Fogalmam sincs. De bármitől is próbált megvédeni az apám, úgy tűnik, sikerült neki. - csend telepedett a szobára. Azon töprengtem, mitől próbálhatta megvédeni őt az apja.
- Sosem próbáltad megkeresni az apádat?
- Semmi nyom nem maradt, amin elindulhattam volna. Ha a nevelőszüleim tudtak is valamit, nem árulták el.

A napok múlásával egyre jobban megismertem Anthonyt. Kiderült, hogy ismeri Biancát is, a nevelőszülei halála után ő segített neki talpra állni. Mikor elárulta, hogy mi a foglalkozása akaratom ellenére elnevettem magam. Egy óvodában dolgozott.
- Miért furcsa, ha egy férfinak ez a munkája?- kérdezte karbatett kézzel, mikor a konyhában ültünk (időközben megengedte, hogy sétálgassak a lakásban).
- A férfiak többsége, hogy is mondjam, idegenkedik a kicsiktől. Kiborulnak, ha síró gyereket látnak.
- Talán a te férjed is ilyen?
- Nekünk nem lehet gyerekünk.- ezt olyan nyugodtan közöltem, hogy magam is meglepődtem rajta, pedig belül pokolian fájt.
Ha a szüleim korábban megmondták volna, hogy csak akkor eshetünk teherbe, ha a társunk ember vagy vámpír, akkor…
Mi lett volna? Ott hagytam volna Lucast azért, mert sosem lehet közös gyerekünk? Pedig kimondhatatlanul vágytam egy babára.
- Ne haragudj Melanie! – arra eszméltem, hogy Anthony a kezemre tette a kezét. Ő megadhatta nekem, amire vágytam, hiszen vámpír volt, akár csak én.
Szerettem volna megcsókolni, mert tudtam, hogy ő is akarja.
Egy hang a fejemben megálljt parancsolt, miközben egyre közelebb hajoltunk egymáshoz.
Az ajkam puhán érintette az övét.
Abba kellett volna hagynom, mielőtt átlépek egy bizonyos határt, de képtelen voltam rá.
Először azt reméltem, hogy lesz ereje nemet mondani, mielőtt átlépünk egy bizonyos határt, de nem tette.
Mindketten akartuk, pedig tudtuk, hogy nem szabad.
Éjjel Lucasról álmodtam. De nem az volt, akinek megismertem. Nem démon, hanem ember. Esendő és gyönge. A szeméből patakzottak a könnyek. Le akartam törölni őket, de egy másik kéz megfogta az enyémet.
- Anthony!
- Már az enyém vagy!- mondta majd megcsókolt. Miután elengedett Lucas felé fordultam.
- Miért Melanie?- kérdezte könnyes szemekkel. Válaszolni szerettem volna, de képtelen voltam rá.
A saját zihálásom hangja ébresztett. Mikor megéreztem Anthony tenyerét a hátamon könnyek kezdték égetni a szemem. Hogy tehettem ilyesmit? Lucas nem ezt érdemelte szerettem őt.
- Szeretem.- suttogtam, csak hogy magam is elhiggyem. A tekintetem a jegygyűrűmre tévedt. Ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Hogy voltam képes megcsalni őt? Elcsábultam egy kisbaba gondolatára. Hogy lehetek ilyen gyönge?
Eszembe jutott Lucas kérdése, amit álmomban tett fel. Egyszerű volt, mégsem tudtam rá válaszolni. Reméltem, hogy sosem fog rájönni, de ez csak arra volt jó, hogy eszembe jusson, hogy valószínűleg nem látom többé.
Anthony halkan felmordult mögöttem, majd magához húzott.
- Jó reggelt!- súgta, majd megcsókolta a vállam. Felé fordultam és próbáltam fesztelennek tűnni.
- Szia!- végigsimítottam az arcán, de remegett a kezem. Borzalmasan éreztem magam.
- Jól vagy?- kérdezte, mikor észrevette a kezem remegését. Aggodalmat hallottam a hangjában, amitől a sírás fojtogatott.
- Szédülök és hányingerem van (azt már nem tettem hozzá, hogy utóbbinak én magam vagyok az oka).- Azt hiszem innom kellene egy kis vért.- sóhajtottam, majd kibontakoztam az öleléséből. Mikor megláttam az ágy végében heverő rongykupacot, ami valaha ruhaként funkcionált, a gyomrom csak még inkább felfordult.
Magamra vettem egy köntöst és kibotorkáltam a konyhába. Nem akartam Anthony közelében lenni, mert attól féltem, hogy butaságot csinálnék.
A vértől valamelyest jobban éreztem magam. Kitisztította a fejem és erőt adott.
- Zuhanyozz le, mert el kell vinnem téged egy találkozóra!
- Kivel kell találkoznom?
- A Halhatatlanok Tanácsának egyik tagjával.- válaszolta csevegő hangon.
- Róluk meg honnan tudsz?- ráncoltam a homlokom.
- Az most nem fontos! Igyekezz, mert nem szeretnék elkésni.
Jót tett a fürdés, ha tehettem volna órákig állok a víz alatt.
- Pontosan hová is megyünk?- kérdeztem, mikor kiléptünk az utcára. Hűvös, szeles idő volt. A fák levelei kezdtek lassan besárgulni, ami azt jelentette, hogy beköszöntött az ősz.
- Egy nekünk való helyre.- felelte egy jelentőségteljes pillantás kíséretében Anthony. Az utcán nyüzsögtek az emberek, úgyhogy vigyáznunk kellet, hogy mit beszélünk.
Anthony egy számomra ismeretlen környéken lakott, ezért hagytam, hogy ő vezessen. Mikor egymás mellett sétáltunk, a karunk néha összeért, de a kezemet nem fogata meg. Talán azt várta, hogy én kezdeményezzek. Szegény srác nem ezt érdemelte a történtek után. A keze végül a derekamra fonódott. Nem ráztam le, de a tekintetét továbbra is kerültem.
Már éppen meg akartam kérdezni, hogy messze vagyunk- e még, mikor hirtelen megálltunk egy kávézó előtt, amely a Főnix nevet viselte.
- Megérkeztünk!- mondta némi izgalommal a hangjában, nekem viszont egy mély sóhajnál többre nem futotta.
- Vágjunk bele!- feleltem határozottan, majd beléptem az ajtón, de legszívesebben rögtön visszafordultam volna. Anthony a vállamra tette a kezét és a pult felé taszigált. Meg sem próbáltam elrejteni, hogy cseppet sem tetszik, amit látok.
- Mondd, hogy ez csak egy rossz vicc!- fordultam a fiú felé.
- Ez komoly dolog Melanie!- a hangja érdekes módon nyugodt volt.
- Végig tudtad, hogy mi vagyok, ugye? – szegeztem a kérdést Biancának.
- Igen.- úgy tűnt kissé szégyelli magát, de ez cseppet sem tudott meghatni. Iszonyú dühös voltam rá, mert úgy éreztem, hogy elárult. Elindultam az ajtó felé, de Anthony elkapta a karom.
- Engedj el!- mordultam rá.
- Csak annyit kérek, hogy hallgasd meg őt!
- Mégis miért?
- Mert minden támogatóra szükséged van.- Tudtam, hogy van igazság abban, amit mond, de a világért sem ismertem volna be.
Duzzogva visszasétáltam a pulthoz és ledobtam magam a Bianca melletti székre.
- Tudom, hogy dühös vagy rám Melanie.
- Legalább szólhattál volna!- sziszegtem.
- Nem tehettem. Az én feladatom az volt, hogy vigyázzak rád.
- Beszélhetnénk négyszemközt?- emeltem fel a hangom, majd választ sem várva elindultam a helyiség egy távoli sarka felé, lehetőleg minél messzebb Anthonytól. Suttogva beszéltem és reméltem, hogy nem hallja meg.
- Akkor nem jutott eszedbe „megvédeni”, mikor közöltem, hogy beleszerettem egy démonba, aztán pedig összeházasodtam vele?
- Nem akartam, hogy az én sorsomra juss.
- Óh Istenem! Arra nem gondoltál, hogy milyen helyzetbe kerülhetek? – Tombolt bennem a düh. Legszívesebben megfojtottam volna Biancát. Helyette azonban faképnél hagytam és kirohantam az épületből.
Mikor Anthony utolért nem szólt semmit, csak magához ölelt.
Aztán megszólalta a telefonom és engem valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített hatalmába.
- Melanie azonnal gyere be a kórházba! Anyuékat megtámadták. –a nővérem hangja áramütésként ért. Letettem a telefont, majd Anthonyba kapaszkodtam. Tudtam, hogy mindent hallott.
Fogalmam sincs, hogyan jutottunk el a korházig. Csak a nővérem szavai jártak a fejemben. Mikor odaértünk és megláttam a testvéreimet elszorult a torkom. Mindhárman teljesen maguk alatt voltak.
- Sziasztok!- a hangom alig volta több mint suttogás. A helyett, hogy köszöntek volna, átöleltek.
- Mit mond az orvos?- kérdeztem, miközben igyekeztem lenyelni a torkomban lévő gombócot.
- Kómában vannak.- mondta Rupert.
- Istenem!
- Minden jel arra mutat, hogy démonok támadtak rájuk.- Ettől az egy mondattól teljesen ledermedtem. Egy belső hang azt súgta, hogy Lucas tette. Egyszerűen tudtam, hogy ő volt. Hirtelen támadt dühömben meg akartam ölni.
- Hadd menjek be!
- Rendben.- válaszolta Tom, majd átölelt.
Mikkor megláttam a szüleimet, újra erőt vett rajtam a sírás.
- Gyűlöllek Lucas!- szipogtam.- Gyűlöllek!- kiabáltam.
- Gyere, menjünk!- súgta Anthony, majd kivezetett a szobából.
- Ha valami változás történik azonnal szóluk.- hallottam Tom hangját, de képtelen voltam rá nézni. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak és nem tudtam megállítani őket.
Mikor visszaértünk Anthony lakására lefeküdtem, de képtelen voltam elaludni.
- Hoztam egy kis vért!- mondta Anthony, de nem feleltem.- Innod kell Melanie!- nógatott.
Nagy nehezen felültem az ágyon, de nem vettem el a poharat. Csak arra tudtam gondolni, hogy a szüleim élet és halál között lebegnek.
Anthony átölelt és addig velem maradt, amíg el nem aludtam.
Éjjel arra ébredtem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon. A vér, amit Anthony korábban az éjjeliszekrényemre tett nem volt elég ahhoz, hogy megnyugtasson. Kimentem a konyhába és magamhoz vettem még egy üveggel és kevertem hozzá egy kis alkoholt.
- Jól vagy?- kérdezte Anthony, majd végigsimított a hátamon. Az érintésétől összerezzentem. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni!
- Semmi baj.- mosolyogtam keserűen.
- Melanie el kell mondanom valamit.- mondta, majd leült velem szembe.
- Ne kímélj!- sóhajtottam és jól meghúztam az üveget.
- Nem volt véletlen, hogy aznap este megmentettelek attól a férfitól, mint ahogy az sem, hogy az utcán rádtaláltam.
- Ezt hogy érted?- ráncoltam a homlokom.
- Azzal a feladattal bíztak meg, hogy figyeljelek téged.
- Kitől kaptad ezt a megbízást?
- Biancától.
Nem maradt erőm ahhoz, hogy kiabáljak, pedig dühös voltam.
- Akkor hát vége. Nem maradt semmim.- mondtam lassan forgó nyelvvel.
- A Tanács elé kell állnod Mel!
- És mégis mit csináljak? Fogalmam sincs, hogyan kell uralkodni.
- Majd megtanítanak rá.
- Az se biztos, hogy jó királynő leszek.- nyavalyogtam.
- Figyelj rám Melanie! Ne miattam csináld, hanem azok miatt, akiket szeretsz! Ha nem fogadod el a sorsod és váltod valóra a jóslatot minden és mindenki akit szeretsz elpusztul.
- Mindenképp vesztek!- sóhajtottam.
- De nem mindegy mennyit.- felelte komoly arccal.
- Ha William megjelölt jó oka volt rá nem igaz?- mosolyogtam.- Csak annyit kérek, hogy elbúcsúzhassak a családomtól.
- Tudom, hogy jó uralkodó leszel.- mondta, majd lágyan megcsókolt.
A következő pillanatban a helyiség forogni kezdett, majd éles fájdalom hasított a szívembe. Minden erőm elszállt, már levegőt is alig kaptam. Nem hallottam Anthony hangját, csak az arcára kiülő rémületet láttam. Csak zuhantam a semmibe, miközben elviselhetetlen fájdalmak gyötörtek. Aztán a fájdalmak is megszűntek és csak léteztem, úgy éreztem kiléptem térből és időből.
Aztán hirtelen elnehezültem, már nem voltam olyan szabad, mint azelőtt. Egy kétségbeesett hang szólított valahonnan a távolból. Válaszolni szerettem volna, de túlságosan kimerült voltam.
Mikor kinyitottam a szemem percekig forgott a világ és azt sem tudtam, hogy hol vagyok és ki vagyok.
- Melanie!- Megint meghallottam azt az ismerős hangot, de hiába erőlködtem, nem tudtam, honnan ismerem.
- Kicsim ne hagyj itt! – Az ismerős idegen lágyan megcsókolt. Aztán már tudtam.
- Anthony!- sóhajtottam.
- Azt hittem, elvesztettelek!
- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen.- erre halkan felnevetett. – Mennyi idő telt el?
- Egy hét.
- Mikor lesz vége?- tettem fel a kérdést magamnak, s közben egy mélyet sóhajtottam.
- Már vége van.- felelte mosolyogva.
- Tényleg?
- Nézd meg magad!- mondta, majd a kezembe adott egy tükröt. Az arc ami visszanézett rám a tükörből biztosra vettem, hogy nem az enyém. Az a lány olyan gyönyörű volt, akár egy istennő. Szépség, erő és magabiztosság sugárzott belőle. A szemem akaratlanul is a szívem fölé tévedt, ahol már nem egy heg, hanem egy csodálatos főnix volt. A Corvinusok jelképe.
Nem csak a külsőm lett más, hanem a képességeim is felerősödtek. Gyorsabb és erősebb voltam, mint Anthony, sőt, ha koncentráltam, könnyen meghallottam, mit beszélnek a sarki kocsmában.
Az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy a képességeim határait feszegettem Anthony legnagyobb bosszúságára.
emo-love-emo-872480_394_388.jpg
Az álmomból telefoncsörgés ébresztett fel. Túl álmos voltam, ezért nem figyeltem rá, hogy ki keres.
- Mel!- Rupert hangjától kiment a szememből az álom.
- Anyuék magukhoz tértek!
- Azonnal bemegyek!- feleltem, majd letettem a telefont. Meghallottam, hogy Anthony a konyhában matat. Kiszaladtam és a nyakába ugrottam.
- Hé! Mi ez a nagy öröm?
- A szüleim felébredtek a kómából.
- Akkor mire várunk? Öltözz fel és máris indulunk.
- Rendben!
Egy olyan felsőt vettem fel, amiből kilátszik a szívem fölötti gyönyörű főnix.
Mikor Anthony meglátott a szája szó szerint tátva maradt. Hogy kifejezze hódolatát meghajolt, majd kezet csókolt.
Nem csak ő volt az egyetlen akinek feltűnt a szépségem. Míg beértünk a kórházba jó pár férfi megfordult utánam.
A korházban már a folyosón meghallottam a testvéreim suttogását, ettől meglepődtem. Nehezemre esett megszokni, hogy ennyire élesek az érzékeim.
- Sziasztok!
- Nézzenek csak oda! Hiszen te ragyogsz!- kiáltotta Rupert, majd mosolyogva átölelt.
- Ki ez a jóképű fiú?- kérdezte Vivi.
- Ő egy barátom Anthony Gates. – ismerve a nővérem stílusát megcsókoltam a srácot (mutatva, hogy hozzám tartozik), aki szemmel láthatóan meglepődött ezen.
Rávigyorogtam a testvéreimre, majd bementem a korterembe, ahol a szüleim már mosolyogva vártak.
- Istenem Melanie!- anyu szeme elkerekedett, miután alaposabban végigmért.
- Gyönyörű vagy kicsim!- apu szemében büszkeséget láttam. Mindketten boldognak látszottak, mégis fel kellett tennem egy kérdést.
- Van fogalmatok arról, hogy ki tette?
- Kérdezd meg a drága férjed!
- Eric!
- Miért Monica, neked van más ötleted?- mielőtt bármelyikünk válaszolhatott volna, benyitottak a testvéreim.
- Jó, hogy itt vagytok, mert szeretnénk nektek mondani valamit.- Élvezettel figyeltem a testvéreim arcát, miközben anyám elmondta nekik ki vagyok valójában és mi a sorsom.
- Mutasd meg a jeled!- kérte Vivi. Levettem a kabátom és egészen közel mentem hozzá.
- Hihetetlen!- mielőtt bármit is mondhattam volna belépett az ajtón Bianca.
- Sziasztok!- mikor észrevett a jókedve alábbhagyott. Gondolom még mindig emlékezett a múltkori beszélgetésünkre.
- Meg tudsz bocsátani Bianca!
- Nincs mit megbocsátanom.- mondta, majd magához ölelt.- Indulnunk kell!- súgta.
- Tudom.- Könnyebb volt a búcsú, mint gondoltam. Talán azért, mert a szívem mélyén tudtam, hogy látjuk még egymást. Miközben búcsúzóul megöleltem a szüleimet, megesküdtem, hogy megölöm Lucast.

- Igyekeznünk kell!- mondta Anthony, mikor észrevett minket a korház parkolójában. – Minden készen áll a fogadására.- tette hozzá Biancának címezve.
- Ez mint jelent?
- Csupán arról van szó, hogy pár ember szeretné látni az új uralkodót.
- Hová megyünk?- kérdeztem, mikor elindultunk.
- A városon kívül van egy kastély, ott élt William Corvinus.
- Most kik laknak ott?
- A Halhatatlanok Tanácsának tagjai és mindenki, akinek érdeke, hogy népünk élére állj.- Anthonyt még sosem hallottam ilyen ünnepélyes hangon beszélni.
Az út hátralévő részében csend borult ránk. Jófajta izgalom lett rajtam úrrá, ahogy egyre kijjebb értünk a városból.
Új fejezet kezdődött az életemben.

Mikor már azt hittem, sosem érünk oda, észrevettem egy kovácsoltvas kaput, azon túl pedig az új otthonomat.
- Megérkeztünk!- mondta Bianca, majd megnyomott egy gombot a műszerfalon, mire a hatalmas kapu feltárult.
Amit ezek után láttam, azt képtelenség szavakba önteni.
- A kastélyhoz tartozó birtok nagysága több száz hektárra tehető.- mondta Bianca miközben lefékezett a bejárat előtt.
Kiszálltam a kocsiból, majd percekig forgolódtam és azt kívántam, bárcsak több lenne belőlem, hogy mindent egyszerre láthassak.
A másik dolog, ami komolyabban lesokkolt, a hatalmas garázs nem messze a bejárattól. Ahogy végignéztem a kocsik márkáját, elképedtem.
- Mégis, mekkora vagyont örököltem?
- Legyen elég annyi, hogy jó pár évszázadig nem kell még anyagi gondokkal küzdened. – felelte mosolyogva Anthony.
Szívesen faggatóztam volna még az anyagi javakat illetően, de rájöttem, miért is vagyok ott.
- Csodálatos!- sóhajtottam, majd elindultam a bejárat felé. Úgy éreztem, hazaértem. Tudtam, hogy oda tartozom.
Mikor Anthony kitárta előttem a hatalmas ajtót és én beléptem rajta, több tucat vámpír ereszkedett térdre.
- Álljatok fel!- reméltem a hangom eléggé határozott. Igyekeztem úgy tenni, mint aki tudja mit csinál, pedig valójában teljesen elveszettnek éreztem magam. Szerencsére Bianca a segítségemre sietett.
- Felség, szeretném bemutatni Demetrius Marekot, a klán helytartóját!- Ekkor kivált a tömegből egy magas, szigorúarcú ősz hajú férfi. Sötétkék színű ruhát viselt, melybe egy főnixet hímeztek.
- Örülök, hogy végre megismerhetem, Felség!- mondta, majd meghajolt előttem.
- Részemről a megtiszteltetés!- Szerettem volna még valamit mondani, de egy dühös hang belém fojtotta a szót.
- Te vajon hány életet áldozol majd fel?!- kérdezte egy idős asszony.- Mindhárom fiam odaveszett és ennek az átkozott háborútok az oka!- a nő elém köpött, majd eltűnt a tömegben.
- Vajon hány ártatlannak kell még meghalnia?- tette fel a kérdést egy fiatal nő, aki tetőtől talpig feketét viselt.
- Nem ismertem Williamet. Az ő hibáiért ne engem okoljatok!
- Az ő vére kering benned is.
- De ezt nem én akartam!- fakadtam ki dühösen.- Az egész életemet feláldoztam, hogy nektek szebb jövőtök legyen!
- Menjünk!- Bianca érintésétől összerezzentem. Teljesen elfelejtettem, hogy ott van velem. Anthony felkísért egy lépcsőn, miközben Bianca csendben lépkedett mögöttünk. A lépcsőn felérve egy hatalmas ajtóval találtam magam szembe.
- Megérkeztünk! – mondta mosolyogva Anthony mire jófajta izgalom lett rajtam úrrá.
- Jézusom!- mikor beléptem a szobába, a szám teljesen tátva maradt a látványtól.
Kapásból egyszerre két dolgot szerettem volna szemügyre venni. A hatalmas baldachinos ágyat, és a gyönyörű kandallót. Nem tudtam merre induljak először, úgyhogy inkább párszor körbefordultam.
- Jobbra található a fürdőszoba, a ruháidnak pedig itt van ez.- mutatott Bianca a kandalló mellett álló hatalmas tölgyfa szekrényre.
- Gyönyörű! – sóhajtottam, majd uralkodóhoz méltatlanul elterültem az ágyon.
- El kell intéznem valamit, de ha gondolod, később szívesen körbevezetlek.- hallottam Anthonyt.
- Rendben.- feleltem.
Miután biancával magamra hagytak, alkalmam nyílt alaposabban is körbenézni. Az ágy támláját gyönyörű fafaragások díszítették, a függöny pedig kék bársonyból készült.
Az ággyal szemben a hatalmas kandalló fölött ott függött egy pajzs, rajta egy főnix. Percekig bámultam a királyi család címerét, majd felkeltem, és szemügyre vettem az ágy melletti könyvespolcot. Az ott sorakozó művek mind nagyon régiek voltak. A legkülönbözőbb műfajok képviseltették magukat. Találtam Stephen Kinget (nem is egyet), Nora Robertset. De a legdurvább egy dedikált Rómeó és Júlia valamint egy Bram Stokher könyv volt. Jézusom! Mennyi idős lehetet William?
Legnagyobb meglepetésemre a hatalmas szekrényben ott volt szinte az összes ruhám szépen összehajtogatva, valamint az alsó polcon ott sorakozott az összes cipőm.
A korábbi rosszkedvemnek már nyoma sem volt, mivel a szobám látványa mindenért kárpótolt.
Kinyitottam a hatalmas erkélyajtót, és hagytam, hogy a kora őszi levegő átjárja a szobát.
A mennyezetről lelógó hatalmas kristálycsillár néhol megtörte a fényt, színes foltokat festve a falakra.
Kisétáltam az erkélyre, ahonnan be lehetett látni a birtok hátsó részét. Hihetetlen volt, hogy mindez az enyém. Tudtam, hogy nehéz lesz helytállni, mégis boldog voltam, hogy így alakultak a dolgok. Úgy éreztem, megtaláltam a helyet, ahová tartozom.
Nem volt kedvem megvárni Anthonyt, úgyhogy egyedül indultam felfedezőútra. Az előteret barátságossá tette a kandallóban pattogó tűz, és a kék drapéria. A kandalló fölött egy őszi tájkép függött.
- William imádta ezt a képet.- szólalt meg Anthony a hátam mögött.- Néha órákig ült itt, és megbabonázva nézte.- Majd felém fordulva folytatta: - Ne haragudj, hogy ilyen sokáig maradtam! Megérkezett az új fegyverszállítmány, és éppen azt ellenőrizzük.
- Nekem miért nem szótál?- kérdeztem tettetett haraggal.
- Elnézést Felség! Ha parancsolja, készséggel odavezetem.- miközben beszélt, a szája sarkában mosoly bujkált.

-Ez egy igazi páncél?- kérdeztem a sarokba mutatva. Ekkor már a katonák lakrészén jártunk.
- Igen, William viselte még régen.
- Elképesztő!- remegő kézzel értem hozzá a t9bb ezer éves darabhoz. A merengésből kiabálás térített magamhoz.
- Jézusom! A fiúk eléggé bevadultak.- mosolygott Anthony.- Csapjunk szét közöttük!
Mikor beléptem utána az ajtón egy futballpálya nagyságú gyakorlótéren találtam magam, harminc izzadt vámpír társaságában, akik nem igazán akartak észrevenni.
- Ötezer dollárt adok annak, aki leterít Jamest! – harsogta túl a zajt egy nagydarab kopasz vámpír, miközben egy szőke hajú férfira mutatott.
- Tudsz vívni?- kérdezte mosolyogva Anthony.
- Egyszer régen forgattam már kardot. Legalább kiderül mennyidre emlékszem. Én szívesen kiállok ellene!- kiáltottam a kopasz vámpírnak.
- Egy ilyen szépség?- ráncolta a homlokát.
- Kemény sport a miénk kislány, és nem szeretném, ha megsérülnél.- mondta minden gúny nélkül James. - Fogalmuk sincs arról, hogy ki vagyok.
- Ilyen törékenynek látszom,- fordultam Anthony felé.
- Engedd meg neki James, ne tévesszen meg a külső!
- Rendben, gyere!
- Várj Melanie, használd ezt!
- William kardjához senki sem érhet!- mondta egy idősebb férfi.
- Tisztában vagyok vele Giold, ahogy ti is. Ám a törvényben az is benne van, hogy a kard a következő uralkodót illeti.- ünnepélyesen mosolygott, majd átadta a fegyvert.
Ahogy a kezembe vettem a kardot, egyből felismertem. Ezt láttam álmomban!
Mikor visszafordultam a harcosok felé mindegyikük arcán döbbenet látszott.
- Tízezer dollárt fizetek, ha legyőzöl.
- Úrnőm…
- Ne udvariaskodj James! Semmi szükség rá. Inkább lássuk, hogyan bánsz a karddal! Az első véres vágásig megyünk.
Engedtem, hogy az ösztöneim irányítsanak. Kihasználtam William vérének az erejét. A többiek körbeálltak, és hangosan bíztattak. Az volt a legnehezebb, hogy csak egy meghatározott területen mozoghattunk. Éreztem, hogy James finomkodik velem, s ez idegesített.
- Nem hiszem el, hogy csak ennyire vagy képes!- mondtam miközben kitértem a pengéje elől, és a háta mögé kerültem. Elkaptam a jobb karját, majd hátracsavartam, mire felüvöltött. Előre hajoltam, és a fülébe suttogtam:
- Ne légy ilyen kíméletes csak azért, mert nő vagyok!- Elengedtem a karját és taszítottam rajta egyet, mire kis híján elesett. Mit sem törődve a történtekkel hátatfordítottam neki.
- Melanie!
Visszafordultam, mire a pengék hangos csattanással összeértek. Megroggyant a térdem, de tartottam magam. Nem állt szándékomban feladni. Meg akartam mutatni, hogy kemény fából faragtak. Végül mégis engedtem, majd egy gyors mozdulattal elhúztam a pengémet a dereka magasságában.
- Talált!- kiáltotta Anthony.
- Jól vagy James?- kérdeztem aggódva, de mire kettőt pislogtam, a sebe már össze is forrt.
- Hát Felség, alaposan kifárasztott. Őszintén szólva meglepődtem. - miközben beszélt, halványan elmosolyodott. Azt hiszem, megnyertem magamnak.
- Nem szeretnék ezek után a közeledben lenni, mikor dühös vagy.- lökött oldalba Anthony.
- Nem hittem volna, hogy még ilyen jól megy.- válaszoltam.
- Ha meg nem sértem Felség, ez messze nem volt jó. – egy magas izmos férfi lépett oda hozzám.
- Melanie engedd meg, hogy bemutassam Gioldot, aki ennek a csürhének a vezetője, valamint fegyverszakértő. Mellesleg a Halhatatlanok Tanácsának tagja.
- Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem Felség!- mondta, majd meghajolt előttem.
- Én is nagyon örülök!
- Harcolt már valaha?
- Élesben még soha.- mielőtt Giold bármit is mondhatott volna, Anthony közbeszólt.
- Hagyjuk a fiúkat gyakorolni! Inkább megmutatom a ház többi részét.
- Holnap találkozunk.- mondtam Gioldnak.
- Reggel nyolckor a tanácsteremben.
- Gyere!- fogott kézen Anthony. – Szereted a régi könyveket?- kérdezte, miközben becsukta mögöttem az ajtót.
- Viccelsz? Ha tudnád milyen darabjai voltak Williamnak.- mondtam fejcsóválva.
- Hát itt vagytok!- kiáltott Bianca mikor észrevett minket.- Na, hogy tetszik az új otthonod?
- Szuper!
- Látnod kellett volna Melt, mikor Jamesszel vívott.- lelkendezett Anthony.
- A jelek szerint ők elfogadtak
- Nincs sok választásuk. Ha nem fogadnak el uralkodójuknak a sorsuk megpecsételődött.- Bianca nem tért ki arra, hogy mit ért „megpecsételődés” alatt, de a hangjából könnyen kitaláltam.- Este őrjáratra megyünk,- fordult Anthonyhoz- szedj össze annyi embert, ahányat csak tudsz!
- Mi történt?- kérdezte a fiú.
- Túl sok démont láttak a Park Road környékén.
- Ne haragudjatok, de telefonálnom kell!- kétségbeesetten elkezdtem keresni a mobilomat, aztán rájöttem, hogy a szobámban hagytam. – Mindjárt jövök!- arra törekedtem, hogy ne látszódjon rajtam, mennyire zaklatott lettem.
- Jól vagy Mel?- Anthony utánam nyúlt, de leráztam a kezét.
- Persze!
Igazából nem is tudtam, mi ütött belém. Fel akartam hívni, figyelmeztetni, hogy bajban van.
- Melanie!
- Hagyj békén Anthony!- szipogva kivonultam az erkélyre. A telefonom kijelzőjén még mindig látszott Lucas száma.
- Hát persze!- nevetett fel keserűen mikor odaért mellém. – Még mindig szereted. Miért is gondoltam másként.
- Anthony!
- Ne! Semmi szükség magyarázkodásra. Az én hibám, naiv voltam.- ahogy ránéztem, észrevettem, hogy könnyek csillognak a szemében.
- Anthony, kérlek!
- Ígérem, hogy ezek után csakis úgy tekintek rád, mint a királynőmre.
- De én…- felemelte a kezét, belém fojtva a szót. Remélem boldog leszel, bárhogy döntesz is. Elnézést, hogy zavartam, Felség.
Mikor kiment a szobából, még mindig bénultan álltam az erkélyen. Dühös voltam mindenre és mindenkire, mégis tudtam, hogy egyedül én vagyok a felelős azért ami történt. Ha nem hagytam volna magam elcsábítani, most nem tartanék itt.
- Mel!- Bianca érintésétől összerezzentem.- Mondd el, hogy mi bánt.- Nem tudtam visszatartani a sírást. Bianca átölelt és hagyta, hogy a könnyeim áztassák a blúzát.
- Lefeküdtem Anthonyval!- zokogtam keservesen, mikor már az ágyamon ültünk.
- Mikor?- kérdezte döbbente.
- Miután eljöttem Lucastól. Egyik este szóbakerültek a gyerekek.
- Jézusom! De ugye nem vagy…
- Dehogyis! Kizárt, hogy terhes lennék. Hogy tehettem ilyet?
- N emészd magad! Az a fő, hogy nem történt semmi baj. Ami pedig Anthonyt illeti, idővel túlteszi magát a történteken.- Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem sikerült.
- El kell mennem, hogy beadhassam a felmondásomat az iskolában, de ha gondolod, később még beszélgethetünk.
- Ott hagyod az igazgatói posztot? De hát miért?
- Már nincs miért ott lennem.
- Szóval az égész csupán arra volt jó, hogy engem szemmel tarts ugye?
- Igen. Most viszont tényleg mennem kell, ha még korábban vissza szeretnék érni. Megleszel egyedül?
- Persze.
Mivel Anthony nem volt hajlandó szóba állni velem, egyedül folytattam a felfedezőutamat.
Az órám szerint már jócskán benne voltunk a délutánban.
Ahogy leértem a lépcsőn rögtön megéreztem a vér illatát, úgyhogy mentem az orrom után.
A hatalmas konyha az előtérből nyílt. Az egész helyiség tele volt szekrényekkel és hűtőkkel, középen pedig egy hatalmas asztal húzódott. Kinyitottam a hozzám legközelebb lévő hűtőt ami tele volt vérrel. Kivettem egy tasakkal, majd szereztem hozzá egy poharat.
Nem akartam mást, csak ülni és nem gondolni semmire.
Aztán rájöttem, hogy ez így nagyon nincs rendben. Ha a saját életemen kesergek, attól másoknak nem lesz jobb.
Szerettem volna bebizonyítani a kételkedőknek, h ogy képes vagyok valóra váltani a jóslatot.
Ezzel csak az volt a baj, hogy fogalmam sem volt hogyan kezdjek hozzá.
Eszembe jutott egy régi jólbevált módszer: a könyvtár.
Hirtelen hangos puffanás hallatszott az ajtó túloldaláról. Mikor kinyitottam legalább őt vastag könyv hevert szanaszét a földön.
- Elnézést Felség!- szabadkozott egy középkorú nő.
- Nem történt semmi.- mondtam, miközben felvettem a két legvastagabb könyvet. – Ezeket hová tehetem?
- Ó! Ide szántam őket a könyvtárba. – felelte, majd kinyitott egy ajtót. Ahogy beléptem, rögtön megéreztem a régi könyvek illatát.
- Sosem láttam még ennyi régi könyvet egy helyen!
- Sokmindent meglehet itt találni önvédelemről, történelemről és fegyverekről.- mondta mosolyogva.
Letettem a két könyvet egy székre, majd elkezdtem körbesétálni. A helyiség viszonylag kicsi volt, de barátságos.
- Hello Elisabeth!- köszönt egy harmincas éveiben járó, fekete hajú férfi. Mikor észrevett, nyomban látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.
- Elnézést Felség!- hajtott fejet.
- Nincs miért elnézést kérnie. Egyelőre nem vagyok több mint egy fiatal vámpír.
- Azt ajánlom lazíts, amíg teheted Steve. Este őrjáratra mennek a fiúk.- vette át a szót Elisabeth.
- Kivel?- kérdezte, miközben odasétált hozzánk. Ekkor vettem csak észre, hogy orvosi köpenyt visel.
- Biancával, úgyhogy Anthony marad.- Valószínűleg értelmetlen arcot vághattam, mert Elisabeth tovább magyarázott.- Bianca és Anthony az uralkodó testőrei.
- Azért vannak ketten- vette át a szót Steve- hogy ha egyikük távol van, a másik védi az uralkodót.
- Remélem senkinek sem esik baja.- azt már nem tettem hozzá, hogy már az a gondolat is kiborít, hogy valaki értem haljon meg.
- Ne aggódjon, Felség! Ezek a srácok kemények.- Ezzel Steve egyáltalán nem nyugtatott meg, de ezt már nem adtam a tudtára.
A nap további részében céltalanul kóboroltam a házban és a birtokon. Ideges voltam a másnapi találkozó miatt, ráadásul Anthony is dühített azzal, hogy fagyosan viselkedett velem, akárhányszor találkoztunk.
Annyira elment a kedvem az egésztől, hogy legszívesebben sírva hívtam volna fel anyámat és panaszoltam volna el neki mindent.
Már majdnem este volt, mikor Bianca visszaért. Az idő jócskán lehűlt, mégis a lépcsőn ülve vártam rá.
- Minden rendben?
- Persze! Az esti őrjáratra én is mehetek?
- Nem!- felelte, majd bement az ajtón.
- De hát miért?- faggattam tovább, mikor utolértem a lépcsőn.
- Mert veszélyes és … nagyon jól tudod, hogy miért.- válaszolta egy jelentőségteljes pillantás kíséretében.- Figyelj rám Melanie! Tudom, hogy még mindig szereted őt, de egy találkozás akár végzetes is lehet. Addig nem tudsz a feladatodra koncentrálni, amíg le nem zártad a múltat.
Tudtam, hogy igaza van, de képtelen voltam elfelejteni Lucast. Vajon ő képes lenne megölni azért, hogy a fajtája felemelkedjen? Mennyire erős a kettőn közötti kapocs?
Számtalan kérdés, melyre választ szerettem volna kapni.
Mikor Bianca és a fiúk visszaértek az őrjáratról, csalódottnak tűntek, ami azt jelentette, hogy nem sikerült sem a férjem, sem más démon nyomára bukkanniuk.
A tűz a nagy kandallóban már alig pislákolt, de én még mindig ott ültem az egyik székben. Szerettem volna beszélni Anthonyval, meg akartam mondani neki, hogy sajnálom ami történt.
- Aludnia kellene, Felség!- hallottam a hangját. Nem tudom, mióta állt mögöttem.
- Igazad van. – feleltem, majd felálltam.- Tudom, hogy nem lett volna szabad így viselkednem.- fordultam vissza.- Sajnálom, ha úgy érezd, hogy kihasználtalak. Nem volt szándékos. Remélem, meg tudsz bocsátani. Jó éjt!- Mire felértem a szobámba, a lábaim, mintha ólomból lettek volna.
Mire ágyba kerültem, már két óra is elmúlt.
Reggel arra ébredtem föl, hogy valaki a nevemet suttogja és a vállamat simogatja. Percekig pislogtam, mire rájöttem, hogy a Corvinus Kastélyban vagyok és Anthony ül mellettem az ágy szélén.
- Jó reggelt!- mondtam kábán, majd ülő helyzetbe küzdöttem magam.
- Szia! Jól aludtál?- kérdezte, miközben átnyújtott egy pohár gőzölgő vért.
- Az a baj ezzel az ággyal, hogy túl kényelmes.- mondtam egy elfojtott ásítás kíséretében.
- Öltözz fel! Félóra múlva találkozol a Tanács tagjaival.
- Ne is emlékeztess!- morogtam, majd kínok közepette kimásztam az ágyból és egy hatalmasat nyújtóztam.- Azt kell fölvennem?- mutattam a székben heverő kék bársonyruhára és a mellette heverő palástra.
- Igen, és ezt kell viselned a koronázáson is.
Hogy magamhoz térjek a reggeli kábulatból egy régi jól bevált módszerhez, a hidegzuhanyhoz folyamodtam. Miután sikerült kellőképpen magamhoz térnem és a ruha is rajtam volt (ami legnagyobb meglepetésemre, tökéletesen illett rám), nem vesződtem sokat a sminkkel és hasonlókkal ( a hajamat hagytam, hogy a vállamra omoljon).
- Gyönyörű vagy!- mondta Anthony, mikor meglátott. – Nyugi! Nem lesz semmi baj. Viselkedj természetesen!
- Ha természetesen viselkednék, az idegességtől egyetlen értelmes mondatot sem tudnék kinyögni.
- Gyere, indulnunk kell!- Anthony belém karolt, majd levezetett a lépcsőn. Mielőtt beléptünk volna a Tanácsterembe, megtorpantam.
- Bátorság!- szorította meg a kezem Anthony, majd kitárta előttem a hatalmas ajtót.
Az első ember akit megláttam, Bianca volt. Ő is sötétkék bársony ruhát viselt, mint mindenki más a teremben. Rajta kívül csupán Demetrius, Elisabeth, valamint Giold volt ismerős számomra.
- Felség!- Demetrius hangjától kirázott a hideg.- Szeretném bemutatni a Tanács tagjait. Biancát bizonyára már ismeri- mondta, s közben elmosolyodott.- Az ő feladata az ön védelme, mint tudja. Giold a mi fegyverszakértőnk és hadseregünk vezetője.- mutatott a Bianca mellett ülő férfira.
- Ne féljen Felség! Mindannyian azért vagyunk itt, hogy önből tökéletes uralkodó váljon.- meglepve néztem Gioldra.- Ha nagyon koncentrálok, képes vagyok olvasni mások gondolataiban.- felelte magyarázatképpen.
- Cornelia a technikai dolgokért felel- folytatta Demetrius, majd egy maga, szőke hajú nőre mutatott.
- Bármilyen adatbázishoz hozzá tudok férni.- felelte. Szerettem volna megkérdezni, mennyi idős, de úgy véltem, tapintatlanság lett volna e-felől érdeklődni.
- A könyveket nem lehet gépekkel helyettesíteni!- szólt rá Elisabeth Corneliára. Volt egy olyan érzésem, hogy ők ketten nem kedvelik egymást.
- Csillapodj le Elisabeth!- szólt rá Bianca.
- Így van. Te csak maradj a könyveidnél és a történelemén Kis Könyvtáros.- mondta maró gúnnyal a hangjában Cornelia.
- Elég legyen!- fojtottam bele a szót Elisabethbe, aki éppen készült visszaszólni.- Vitának itt nincs helye! Később viszont szeretnék beszélni mindkettőtökkel,
- Így beszél egy igazi uralkodó!- szólalt meg a Giold mellett ülő vékony, hosszú hajú férfi.- Peter vagyok, Felség!. Az én feladatom az lesz , hogy megtanítsam önt az etikettre.
- Antonius pedig a harcok mestere.- tette hozzá Giold. Antonius kilógott a sorból napbarnított bőre és nagy termete miatt.
- Mint már mondtam- vette át a szót Demetrius- a mi feladatunk nem csak a törvények meghozatala, hanem az ön felkészítése az uralkodásra. Minél előbb el kell kezdenie a felkészülést, mert három hónap múlva érkeznek a Szövetség küldöttei.
- William katonai szövetséget kötött német és francia klánokkal arra az esetre, ha a dolgok kicsúsznának a kezünk közül.- magyarázta Elisabeth.
- Ismernie kell a két nép szokásait és kultúráját, valamint a nyelvet is el kell sajátítania.- tette hozzá Peter.
- Mindamellett fel kell készülnünk más eshetőségekre is.- mondta komoly hangon Antonius.- Ha a démonok netán támadást indítanak ellennünk, ki kell tartanunk. Meg kell tanulnia harcolni nem csak különböző fegyverekkel, de puszta kézzel is.
- Tudom, hogy így egyszerre ijesztőnek tűnik, de bízunk benned- szólt Bianca.
- Minél előbb szeretném elkezdeni a felkészülést. Ha lehet már holnap.
- Azt hiszem semmi akadálya. – mosolyodott el Demetrius.
- Persze ez az egész nem jelenti azt, hogy be vagy ide zárva.- tette hozzá Anthony.- Akkor jössz és mész, amikor kedved tartja. Természetesen sötétedés után csak is egy testőr kíséretében hagyhatod el a kastélyt. Nem szeretnénk, ha bajod esne.
Meg kell mondanom, ennél azért rosszabbra számítottam. Mondjuk a tény, hogy ismét tanulnom kell, kissé dühített. Hogy jobb kedvre derítsen, Anthony elvállalta, hogy szívesen segít, ha szükségem van rá.
Ami Elisabeth és Cornelia közötti dolgot illeti, a probléma ott gyökeredzik, hogy Elisabeth nem szereti a modern dolgokat, Cornelia pedig elavultnak tekinti a könyvtárat. Jelentéktelennek tűnő dolog mégis bántott, hogy nem értenek egyet. Szerettem volna, ha a Tanácsban zökkenőmentesek a dolgok. Rajtuk kívül már csak Demetrius aggaszott. Rossz érzésem volt vele kapcsolatban. Meg mertem volna rá esküdni, hogy titkol előlem valamit.
Miután végeztünk az üléssel, ebéd gyanánt megittunk egy-egy pohár vérrel kevert bort és mellette kellemesebb témákról beszélgettünk.
Később átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd közöltem Anthonyval, hogy bizonytalan ideig házon kívül leszek.
- Hová mész?
- A kórházba. Meglátogatom a szüleimet.
- Veled megyek!- kapott az alkalmon.
- Semmi szükség rá. Sötétedés előtt visszaérek.
- De…
- Nem lesz semmi baj!
Mikor kiléptem az ajtón, rájöttem, hogy tombol az ősz. Hűvös volt az idő, lógott az eső lába, és a fák lobjai kezdtek sárgás színt ölteni.
Mivel az én kocsim nem volt kéznél, kölcsön vettem Biancáét és reméltem, nem haragszik meg érte.
A kórházba vezető úton végig az elmúlt napok történései jártak az eszemben. A család és a barátok mind hihetetlenül távolinak tűntek.
Mikor anyuék megláttak majd’ kiugrottak a bőrükből örömükben.
- Sokkal jobban néztek ki.- mondtam, miközben megöleltem őket.
- Az orvos szerint nemsokára hazamehetünk.- újságolta apu.- Na mesélj, milyen a hely?
- A kastély és a hozzá tartozó birtok egyszerűen csodálatos. Ami az embereket illeti, nehéz dolgom lesz. Egyesek nem nézik jó szemmel, hogy ott vagyok.
- És mi van azzal a fiúval, aki múltkor veled volt?- kíváncsiskodott anyu.
- Anthonynak hívják és miután ott hagytam Lucast, nála laktam pár napig.
- Sajnálom, hogy így alakult kicsim!
- Én nem.- tette hozzá mogorván apu.
- Tisztában vagyok azzal, hogy csakis azért voltál kedves vele, mert a szíved mélyén abban reménykedtél, hogy ha uralkodó leszek, vele is végzek.- mondtam fagyosan.
- Meg is kell tenned! Mindannyiunk érdekében…
- Ez nem a ti dolgotok! Innentől fogva semmi közötök ahhoz, hogy mit teszek és kivel.
- Kicsim, légy belátó! Nincs más megoldás.- próbált csitítani anyu.
- De igenis van más lehetőség! Nem kell feltétlenül háborúzni.- Tudtam, hogy ez nem igaz, de képtelen lettem volna beismerni.- Nem azért jöttem, hogy veszekedjek veletek. El kell fogadnotok, hogy már minden más. El kell engednetek!- köszönés nélkül sétáltam ki a teremből és meg sem álltam az autóig. Dühös voltam a szüleimre, mert úgy éreztem, még mindig a kicsi lányuknak tekintetnek, pedig már nem voltam az. Egy egész népet kell irányítanom, ráadásul meg kell hoznom életem legnehezebb döntését.
Nem volt kedvem visszamenni a kastélyba, úgyhogy róttam a köröket és igyekeztem elkerülni a Park Road környékét, pedig szerettem volna látni Lucast, mert nagyon hiányzott.
Addig küzdöttem magammal, míg végül mégis elmentem a régi házunk felé. Tíz percig álltam a ház előtt járó motorral és valahol a lelkem mélyén reméltem, hogy talán újra láthatom. Végül a józan eszemre hallgattam és visszafordultam.
Mire a kastélyba értem már négy óra is elmúlt. Mikor behajtottam a kapun Bianca már várt rám.
- Ugye tudod, hogy tilos kíséret nélkül elhagynod a kastélyt?- szegezte nekem a kérdést, mikor kiszálltam a kocsiból.
- Ha jól tudom, ez csak sötétedés utánra vonatkozik. Egyébként, a szüleimet látogattam meg a kórházban. Ha nem hiszed, nyugodtan felhívhatod őket.- válaszra sem méltattam Biancát. Ledobtam a kabátom az előtérben, majd egyenesen a gyakorlótérre mentem. Le kellett vezetnem a feszültséget. Mikor beléptem Anthony éppen akkor csukta be a fegyvertár ajtaját.
- Minden rendben? Dühösnek látszol.
- Semmi bajom.- elvettem tőle a fegyverét, majd kieresztettem a teljes tárat a terem legtávolabbi sarkában álló céltáblába. Ettől valamelyest sikerült lehiggadnom.
- Bianca nem bízik bennem.
- Lucas miatt?
- Azt hiszi attól, hogy szeretem képes lennék elárulni a fajtámat.
- A múltkor alaposan ránk ijesztettél. Tényleg felhívtad volna?
- Nem tudom.- feleltem elcsigázottan.- Képtelen vagyok gyűlölni őt még a történtek ellenére is. ezért is gondolom azt, hogy alkalmatlan vagyok uralkodónak.
- Én bízom benned!- jelentette ki határozottan, majd szorosan magához ölelt.- Be kell bizonyítanod a kételkedőknek, hogy képes vagy rá! Ne értük csináld, hanem magadért!
Rájöttem, hogy igaza van. Jobb, ha nem másoknak akarok megfelelni, hanem magamnak.
Ahogy beléptem a szobámba, az első utam a fürdőbe vezetett. Beálltam a zuhany alá, és hagytam, hogy a forró víztől ellazuljanak az izmaim.
Miután ezzel végeztem, belebújtam egy köntösbe és valami olvasnivaló után néztem. A sok krimi és egyéb mellett egy egyszerű bőrkötéses könyvecske ragadta meg a figyelmemet.
Amint kinyitottam az első oldalon, rájöttem, hogy William Corvinus naplóját tartom a kezemben. Annyira izgatott lettem, hogy képtelen voltam rendesen végigolvasni mindenegyes oldalt, úgyhogy inkább véletlenszerűen nyitottam ki a könyvet.
Sosem hittem hogy létezik szerelem első látásra. William sorait olvasva olyasmit tudtam meg, amitől megfordult bennem a világ.

Azzal, hogy Lorien engem választott, elszakított a legjobb barátomtól. Ha netán Alexandert választja, nem lettem volna rá dühös.
Most azonban sok minden megváltozott. Miután Alexander bosszút esküdött és a népemre támadt, nem nézhettem tétlenül a történteket.

Három hónappal később…
A két faj közötti háború egyre nagyobb méreteket ölt, sokan feláldozzák életüket. Immár világossá vált előttem, hogy le kell győznöm őt, különben mind elvesztünk.
További nehézségeket okozott az események titokban tartása az emberek előtt. Én igyekeztem megóvni őket, Alexander viszont kíméletlenül gyilkolja őket.
Pár nappal korábban aggasztó dolog történt. Megkeresett egy férfi és bevallotta, hogy mindent tud a közöttünk lévő háborúról. Felajánlotta a szolgálatait. Vonakodva bár, de elfogadtam.
Megbíztam azzal, hogy legyen a szemem és a fülem a városban. Bármi gyanúsat észlel tudassa velem.
10 hónappal később
Gyilkos vagyok! Megöltem Lorient azzal, hogy elszakítottam tőle a fiamat, de nem tehettem mást.
Már abban a pillanatban meghoztam a döntésemet, mikor megtudtam, hogy a feleségem gyermeket vár.
Képtelen lettem volna nézni, hogy a gyermekem ilyen körülmények között nőjön fel.
Hogy esélyt adjak neki a normális életre, elküldtem őt egy fiatal házaspárhoz messzire, hogy vigyázzanak rá. Egy levélben megígértettem velük, hogy sosem mondják el neki, hogy ki is ő valójában.
A feleségem zokogva könyörgött, hogy változtassam meg a döntésemet, de nem tettem. Osztoztam a fájdalmában, láttam mennyire szenved. Olyan mély volt a fájdalma, melyet csak egy anya érthet meg.
Az utolsó estén, amit együtt töltöttünk végső búcsút vettünk egymástól, s ő a legszebb ruháját öltötte magára, hogy aztán másnap abban temethessük el.
Patakzottak a könnyeim, miközben William naplóját olvastam. Vajon tud erről valaki rajtam kívül?
Énem egyik fele vele együtt gyászolt, míg a másik fele ujjongott a hír hallatán, hogy a fia talán mégis él. Ha sikerülne megtalálnom őt, és rávenni, hogy foglalja el az apja helyét, mindenki jobban járna.
Este képtelen voltam aludni. Folyamatosan azon törtem a fejem, hogyan találhatnám meg azt a fiút. Nehezítette a dolgom, hogy semmit sem tudtam róla.
Reggel friss kávé illata ébresztett.
- Jó reggelt Mel!
- Neked is Anthony!- feleltem mosolyogva, de mikor a szemébe néztem félelmet láttam benne.- Mi történt?
- Megöltek egy egész családot Montrealban. Rájuk gyújtották a házat. Az ottani rendőrség szerint vámpírok vagy démonok keze vannak a dologban. A montreali rendőrfőnök pár perc múlva itt lesz.
- Nekünk kell elkapni a tettest, ugye?- Anthony némán bólintott. Mielőtt bármit is mondhattam volna Bianca nyitott be a szobába.
- Elnézést, hogy kopogás nélkül nyitok be, de megérkezett a rendőrfőnök.
- Két perc és kész vagyok. – Felvettem a kék bársonyruhámat, majd Anthonyval és Biancával az oldalalmon lesétáltam a földszintre.
- Örülök, hogy megismerhetem felség! A nevem Thomas Wilhelm.- hajolt meg előttem a férfi.
- Menjünk a tanácsterembe, ott nyugodtan beszélgethetünk.
Ahogy beléptünk, nyomban nekilátott a kérdezősködésnek.
- Ha jól tudom, ön beszélt utoljára az érintettekkel Mrs. Hope.- fordult Biancához.
- Ez így igaz. Tegnap beszéltem telefonon Mrs. Waltersszel, mert fenyegető telefonhívást kapott ezen a héten már harmadszor.
- Van valami fogalma arról, hogy ki lehetett az illető?
- Nincs.
- Ez a férfit többször látták az érintettel.- Az elém tett fantomképről rögtön felismertem a nagydarab malacképű férfit Mr. Turner bandájából.
- Kérem Mr. Wilhelm, engedje meg, hogy ez ügyben mi járjunk el.
- Miért is?
- Mert ez az ember veszélyes. Itt semmit sem érnek a maguk fegyverei.- mondtam határozottan.
- Jobb, ha nemcsak őt kapjuk el, hanem az egész bandáját.- tette hozzá Bianca.
- Többen is vannak?- kérdezte Mr. Wilhelm arcán döbbent kifejezéssel.
- Sajnos igen.- felelte Bianca.
- Törtét már korábban is hasonló eset?- kérdeztem, de nem hagytam, hogy válaszoljon.- Minden ilyesmiről tudni akarok. Az összes gyanúsított nevéről, az esetleges célpontokról.
- Legkésőbb holnap reggelre minden aktát megkapnak. Ha bármiben segítségükre lehetek, hívjanak fel.
- Úgy lesz. Köszönjük!
- Bocsássanak meg hölgyeim, de mennem kell! Viszont látásra Felség!
- Ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek! Minden jót!
- Szerinted a Fekete Angyal műve?- kérdezte Bianca, miután Thomas Wilhelm elment. A konyhában ültünk. Egy üveg narancslével kevert vért próbáltam magamba erőltetni.
- Megismertem azt a férfit. Emlékszem rá, hogy leharaptam az ujját.
- Ne izgulj Melanie! A fiúk megtalálják őket.
- Ha megkaptuk a papírokat, beszélek Giolddal.- mondtam határozottan.
- Ne felejtsd el, hogy a legfontosabb dolgod most a tanulás.
- Tudom.- sóhajtottam.- Megyek, átöltözöm, aztán bemegyek Elisabeth-hez.
- Szólok, ha megkaptuk az aktákat.
Ahogy felértem a szobámba, rájöttem, hogy az idő eléggé lehűlt. Kisétáltam az erkélyre, és a fák sárgás lobjainak látványa valahogy megnyugtatott. Egy pillanatra elfelejtettem minden gondomat. Hihetetlen milyen gyorsan telik az idő. Egy évvel ezelőtt ilyenkor még Lucas volt mindenem, csak érte éltem. De már semmi sem ugyan az.
Miután jó melegen felöltöztem lesétáltam a könyvtárba.
Régen imádtam a történelmet, mert az osztálytársaimmal ellentétben én átéltem a könyvben leírtakat. Itt azonban minden más volt. Hamar rádöbbentem, hogy semmit sem tudok a vámpírok történelméről.
Elisabeth több klánról is mesélt, és nemcsak azt várta el tőlem, hogy figyeljek és jegyzeteljek, hanem azt is, hogy a következő alkalommal fejből mondjak fel neki mindent. Kezdtem úgy érezni magam, mintha újra iskolába járnék.
A tanárom William politikájába is bevezetett. Megkaptam tőle az összes törvényt és határozatot. Csendben elkezdtem olvasni, és hamar világossá vált előttem, hogy végképp semmi keresnivalóm itt. Megszegtem az első és legfontosabb törvényt.
„Aki démonokkal szövetkezik, büntetése halál”
Szuper! Elméletileg már rég halottnak kéne lennem. Nemcsak, hogy szövetkeztem egy démonnal, de a feleségeként jöttem ide és szívem mélyén még mindig szeretem.
- Ez volt William első törvénye.
- Volt olyan ember, akit megbüntetett?- kérdeztem remegő hangon.
- Az első évben öt vámpírt égetett halálra, mert démonoktól kértek segítséget, hogy megdöntsék William hatalmát.- Libabőrös lettem a gondolatra, hogy talán nekem is meg kell tennem ilyesmit, vagy esetleg velem teszik meg ugyanezt, ha rájönnek a titkomra.
- Szigorú király lehetett.- csúszott ki a számon.
- Ezt az egy törvényt nagyon komolyan vette. Még az is elképzelhető, hogy néhány ember után kémkedett.- Hát ettől egyáltalán nem éreztem jobban magam. Miután Elisabeth elengedett, reméltem, lesz annyi időm, hogy beszélni tudjak Biancával, de amint kiléptem a könyvtárból azonnal belebotlottam Peterbe.
Vele még nehezebb dolgom volt, mint Elisabeth-tel.
Peternek szándékában állt megtanítani három szomszédos klán szokásaira, ezen kívül- és ami számára a legfontosabbnak bizonyult- meg kellett tanulnom uralkodó módjára viselkedni. Az első dolog, amiben kifogást talált a járásom volt. Szerinte abszolút nem uralkodóhoz illő. Hogy javítson a tartásomon, könyveket pakolt a fejemre és ezekkel kellett fel s alá járkálnom a szobájában, miközben verseket szavaltam.
Eleinte könnyen ment a dolog, de egy idő után az agyamra ment, hogy minden apróságért rám szólt, de igazán az dühített, hogy mindezt udvarias hangnemben tette.
- Az a legnagyobb problémája, hogy mindenkire barátként és nem alattvalóként tekint. A hangjából hiányzik a határozottság.
- Nem bánhatok velük úgy, mint a kutyákkal.- fakadtam ki keserűen. Fogalmam sem volt arról, hogy mit vár tőlem.
- Nem is így értettem.- felelte komor arccal.- Kiépíthet velük baráti kapcsolatot, de ne engedje, hogy a hozzájuk fűződő érzelmi szálak befolyásolják a későbbi döntéseit. Egyesek ezért gyenge uralkodónak tarthatják majd.
- Megpróbálom helyrehozni.- mondtam, s közben álltam a tekintetét. Már éppen kérni akartam, hogy tartsunk egy kis szünetet, mikor megjelent Cornelia.
- Elnézést a zavarásért Felség! Megjöttek a papírok a rendőrségről.- mondta, majd letett egy nagy dobozt az ágyra.
- Köszönöm! Ezt most átnézném, ha lehet.- fordultam Peterhez.
- Természetesen Felség!
Felmentem a szobámba, ledőltem az ágyra és magamhoz vettem az a sok papírt. Tavalyi gyilkosságokról szóltak, beszámolók, jegyzőkönyvek, vallomások.
Az áldozatok mind közülünk valóak voltak, a módszerek eltérőek, de egytől egyig kíméletlenek voltak. A Kevin meggyilkolásáról szóló aktát könnyekkel küszködve olvastam el. Tudatosult bennem, hogy én vagyok az egyetlen, aki megállíthatja ezt a bandát.
Hirtelen ötlettől vezérelve lementem a gyakorlótérre, remélve, hogy találok ott valakit.
Nem csalódtam. Bianca Anthonyval és Antoniusszal gyakorolt. Miután bementem megálltam az ajtó mellett és elmélázva figyeltem őket.
Bianca teljesen más látványt nyújtott karddal a kezében, mint mondjuk az igazgatói székben ülve. Hosszú haja suhogott, miközben kitért Anthony pengéje elől és kis híján eltalálta Antoniust. A szeme villámokat szórt, ajka vékony vonallá préselődött, annyira koncentrált.
Úgy tűnt Antonius csak akkor avatkozott közbe, ha a helyzet eldurvulni látszott. Hagyta, hogy Anthony és Bianca érvényesüljenek.
Sokáig úgy tűnt, Anthony lesz a győztes. Fürgén mozgott, a találatai pontosak voltak (Antonius azért ügyelt, hogy egyikük se szerezzen komoly sérülést). Ám az utolsó pillanatban Anthony rám mosolygott mikor észrevett. Bianca ezt kihasználva kardját a fiú bordái közé szúrta, mire az egy elhaló nyögés kíséretében elterült a földön. Percekig zihálva szedte a levegőt. Antonius letérdelt mellé, valamit motyogott, majd odaszólt nekem:
- Semmi baja Felség! A seb nem mély.- Hatalmas kő esett le a szívemről. Nehezen tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy egyes emberek miattam haljanak-vagy, akár csak sebesüljenek -meg. Mire oda sétáltam Anthony már talpon volt.
- Egész jól célzol!- lökte oldalba mosolyogva Biancát, aki azonban egyáltalán nem tűnt vidámnak.
- Figyelmetlen vagy!- korholtam a fiút, aki önelégülten vigyorgott.
- Sajnálom.- felelte, de a szája sarkában még mindig mosoly bujkált.
- Úgy vélem, ezen nincs mit nevetni.- folytattam, ha lehet még szigorúbb hangnemben.- Ha most egy démonnal harcoltál volna, már halott lennél. Csalódtam benned Anthony. Azt hittem okosabb vagy ennél!- Mikor Bianca megszúrta -még ha csak egy pillanatig is-, de elhittem, hogy meghalt. Dühös voltam Anthonyra, mert látszott rajta, hogy egyáltalán nem veszi komolyan a dolgot.
- Ugyan már Melanie, ez csak gyakorlat volt!
- Nem! Úgy kell tenned, mintha minden egyes alkalommal az életedért küzdenél! Szeretném összehívni a tanácsot!- fordultam Bianca felé.
- Megtudtál valamit a rendőrségi aktákból?
- Csak azt amit már eddig is sejtetünk.
- Mi a terved?
- Egyelőre nem tudok semmi biztosat. Szedd össze a többieket, tíz perc múlva találkozunk a tanácsteremben. – mondtam, majd otthagytam őket. Mire visszaértem a tanács már összeült.
- Bizonyára mind tudjátok, hogy a montreali rendőrfőnök ma reggel felkeresett, és a segítségünket kérte. A Fekete Angyal tavaly óta sokkal aktívabb mint korábban. Két hónap alatt hat gyilkosság. Az esetek kizárólag a mi területünkön történtek. Meg kell állítanunk őket, mielőtt még többen halnak meg.
- De hogyan?- Demetrius hangjában tisztán hallatszott a gúny és az, hogy kételkedik az ügy sikerében.
- Egyszerűen. – feleltem, s közben tekintetemet a szemébe fúrtam.- A szervezet az én fejemet akarja, mert megöltem a vezetőjüket.
- Csapdát akarsz állítani?- kérdezte Giold.
- Méghozzá úgy , hogy én leszek a csali.
- Nem!- szólt közbe Anthony.
- Ez az egyetlen módja annak, hogy elkapjuk őket. A banda szétszóródott, és erre a hírre biztosan újra összegyűlnének. Csupán annyit kell tennem, hogy magamra vonom a figyelmüket.
- Ez túl kockázatos!- erőszakoskodott tovább Anthony.
- Igaza van Felség. Nem sodorhatjuk veszélybe az ön életét.- tette hozzá Antonius.
- Nem egyedül megyek. Páran elkísérnek majd, és közbelépnek, ha valami baj van.
- Én vezetem a támadást!- kapott az alkalmon Anthony.
- Nem! Azok után amit ma láttam a gyakorlótéren úgy gondolom, jobb, ha kimaradsz ebből. Gioldot bízom meg az akció további megszervezésével. Végeztem!
Szerettem volna kicsit kifújni magam, de Giold és Antonius finoman utalt rá, hogy, el kéne kezdenem foglakozni a „dolgok gyakorlati részével” ahogy ők nevezték. Így hát követtem a tanítóimat a gyakorlótérre.
Bianca hátramaradt, hogy beszéljen Anthony fejével, mivel az szemmel láthatóan dühös volt rám a döntésem miatt.
- Felség, tényleg úgy gondolja, hogy bölcs döntés volt rám bízni a csapat megszervezését?- kérdezte egyszer csak Giold.
- Kiben nem bízol, bennem vagy magadban?
- Nem erről van szó. Csupán arra szerettem volna rávilágítani, hogy hiba volt Anthonyt eltiltani a feladattól.
- Szerintem sem volt jó döntés.- szólt közbe Antonius.- Anthony nagyszerű harcos.
- Tudom, de az az érzésem, hogy túl könnyen el lehet vonni a figyelmét.- a tanítóim erre halkan felnevettek. Sejtettem, mi jár a fejükben.
- Ezért nem lehet őt hibáztatni.
- Amint tudok, beszélek vele.- ezzel lezártnak tekintettem ezt a beszélgetést. Nem óhajtottam Anthony érzelmeiről fecsegni.
Mikor Peter lefárasztott, az semmi sem volt ahhoz képest, amit a majd’ háromórás edzés után éreztem.
Giold a különböző fegyverek össze és szétszerelését magyarázta, Antonius pedig bevezetett a különböző harcművészetek-pontosabban a karate- rejtelmeibe. Egyáltalán nem volt elnéző vagy kíméletes.
Míg Giold próbált finom utalásokkal rávezetni a hibáimra, Antonius hangosan kiabált velem és cseppet sem zavartatta magát, miközben a fizikai állapotomat szidta. Semmi mást nem hallottam tőle, csak azt, hogy: Gyorsabban! Keményebben! Koncentrálj!
Kezdtem úgy érezni magam, mintha egy katonai kiképzőtáborban lennék.
Mire véget ért az edzés, minden tagom sajgott, mert Antonius sokszor földhöz vágott. Biztosra vettem, hogy szereztem pár lila foltot.
A tanáraim úgy döntöttek, hogy felváltva foglalkoznak majd velem. Giold megtanít a fegyverek használatára, Antonius pedig a különböző harcmodorokat tanítja meg nekem.
Hál’ istennek a két férfi nem tartott velem a konyhába egy pohár vérre, ezért nyugodtan nyavalyoghattam a fájó tagjaim miatt.
Mikor beléptem a konyhába csak Jamest találtam ott, amint éppen olvasott.
- Milyen volt az első edzés?- kérdezte, mikor észrevett.
- Neked nem fogok hazudni. Teljesen kimerültem.- mintha csak nyomatékot akartam volna adni a szavaimnak, önkéntelenül is felszisszentem a fájdalomtól, miközben leültem egy székre.
- Tudom, hogy most pokolian sajog mindene. Előre szólok, hogy legalább két hétig ne is számítson másra.
- Remek!- morogtam az oldalamat masszírozva.
- De ha kitartó lesz, mindkettőnek bizonyíthat. Antonius miatt pedig ne fájjon a feje! Idővel megenyhül majd.
- Vagy talán csak fél.- mondtam.
- Ugyanmár!
- De igen. Mindannyian a szívetek mélyén kételkedtek a sikeremben. Tudom. Ezért nem is hibáztatlak titeket. A helyetekben én is ezt tenném.
Később a szobámban elkezdtem alaposabban áttanulmányozni William törvényeit. Az első törvényen kívül szerencsére mást nem szegtem meg. A többi olyan volt, mint például
„Aki nem képes beilleszkedni a civilizáltvilágba annak nincs helye közöttünk.” Ez nyilvánvaló volt. Aki nem tartja be a szabályokat, az hálál fia. Hiába koncentráltam, a gondolataim Anthony körül forogtak. Rosszul éreztem magam amiért megbántottam őt, hiszen rengetegmindent köszönhetek neki.
Mikor kiléptem a szobámból, ő pont akkor jött felfelé a lépcsőn. Dühös tekintettel rám meredt, de nem szólt semmit. Hagyta, hogy kövessem a szobájába.
Ez a lakrész teljesen más volt. Az ágytámla fölött két kard díszelgett, az ablak mellett páncéling csillogott. Ez a helyiség semmit sem árult el a lakójáról.
- Nem bízol bennem?- kérdezte hirtelen. Hangjában nyoma sem volt haragnak.
- Nagyszerű harcos vagy, e-felől nincs kétségem. De ugyanolyan jól teljesítesz majd, ha a közeledben leszek?
- Te miattam aggódsz?
- Nem tudnám elviselni, ha a miattam bármi bajod esne.- feleltem, s közben gondosan kerültem a pillantását.- Beállhatsz Giold csapatába, de meg kell ígérned valamit!
- Bármit!
- Ígérd meg, hogy bármi is történik velem, te vigyázni fogsz magadra.- nem szólt semmit, csak egy mélyet sóhajtott.
- Az a dolgom, hogy megvédjelek.- jelentette ki dacosan.
- Nem! Az a dolgod, hogy teljesítsd a parancsomat, bármi is legyen az.- Látszott Athonyn, hogy nincs ínyére a dolog, de végül mégis beleegyezett.
Giold gyorsabban összeszedte a csapatot, mint gondoltam. Vacsora után lehívott a gyakorlótérre.
- Összegyűjtöttem tíz legjobb emberem.- mondta határozottan. Szerettem volna mondani valamit, de ahogy végignéztem az elszánt arcokon, rájöttem, hogy nincs szükség ilyesmire.
- Most nem az a célotok, hogy engem védelmezzetek, hanem az ,hogy velük végezzetek.
- De hát fogalmunk sincs, merre keressük őket.- szólalt meg egy barna bőrű férfi.
- Ezt a rendőrségnek kell kiderítenie, aztán jövünk mi.- szerencsére ez ellen senkinek sem volt kifogása. Giolddal abban maradtunk, hogy holnap pontosan megbeszéljük a dolgot. Hogy őszinte legyek, nem is bántam, mert kezdtem eléggé fáradtnak érezni magam.
Éjfél is elmúlt, mire ágyba kerültem. Mielőtt azonban mély álomba merültem volna, hatalmas mennydörgést hallottam, majd leszakadt az ég.
A vihar másnap reggel is gőzerővel tombolt. Az idő az évszakhoz illően hideg és barátságtalan volt.
Miután tíz percig feküdtem az ágyban, rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok kipihent. Az ég egész éjszaka dörgött, úgyhogy esélyem sem volt a nyugodt alvásra. Ahogy kimásztam az ágyból, az első dolgom az volt, hogy tűzet raktam a kandallóban, majd elővettem egy meleg garbót a szekrényből.
Ahhoz képest, hogy fél nyolc volt, a ház tele volt álmos és vámpírokkal. Bizonyára ők sem tudtak aludni a vihar miatt.
Az egyetlen dolog, ami- ki tudja miért- jobb kedvre derített, a nagy kandallóban lobogó tűz volt.
A konyhában is nyüzsögtek a mogorva vámpírok.
Minden fajtánkbeli gyűlöli a vihart. Nem azért, mert félünk a víztől, hanem, mert a kifinomult hallásunk miatt a legkisebb mennydörgést is robbanásként érzékeljük
A helyiségben most mindenki némán meredt maga elé. Olyan csend volt, hogy tisztán hallottam, ahogy valaki egy emelettel feljebb énekel a zuhany alatt.
Fogtam egy bögrét, teletöltöttem jó forró vérrel, majd leültem James mellé.
Reméltem, hogy a rosszidő a tanáraim kedvét is elveszi a tanítástól, de pontosan az ellenkezője történt. Mindegyikük jobban rákapcsolt.
Elisabeth könyörtelen módon visszakérdezte az előző órai anyagot. Mondanom sem kell nem szerepeltem valami fényesen, ami nem is csoda, hiszen az ébren maradás is komoly erőfeszítésembe került. Ennek következtében eléggé hiányos kép alakult ki a fejemben arról, hogyan osztották fel az USA-t egymás között a nagyhatalmú vámpírklánok.
Peterrel elkezdtük tanulni a német vámpírok szokásait. Hamar kiderült, hogy alapvető hiányosságaim vannak arról, hogyan kell uralkodó módjára viselkedni egy fogadáson.
Az ebéd utáni gyűlésen részletesen megbeszéltük az akció menetét. Furcsálltam, mikor Demetrius engedélyt kért rá, hogy csatalakozhasson a csapathoz, de azért beleegyeztem.
A délutáni edzésen szerencsére Giold gyötört oly módon, hogy addig gyakoroltatta velem a géppuska összeszerelését, amíg tökéletesen nem ment.
Ezután a napok kezdtek összefolyni számomra. Mindegyik ugyanolyan volt. Délelőtt elméleti oktatás, délután edzés. A tanulás minden téren egyre jobban ment sőt, néha még Anthony is csatlakozott hozzám, mondván, nem árt egy kis gyakorlás.
Időközben a szüleimet is kiengedték a kórházból, ami azt jelentette, hogy hamarosan meg kell látogatnom őket. Még mindig élénken élt bennem az utolsó találkozásunk, amin nem volt éppen kellemes.
Az viszont borzasztóan dühített, hogy legalább három hete hallottam utoljára a Fekete Angyalról. Mr. Wilhelm emberei minden lehetséges helyszínt, hátha valamelyik tag felbukkan, de semmi. Olyan, mintha a föld nyelte volna el őket.
Mikor a tanácsban hangot adtam a kételyeimnek Demetrius azt javasolta, hogy az immár tizenkét főből álló csapat kutasson át olyan helyszíneket, ahová az emberek nem érnek el.
Valamiért nem szívesen fogadtam meg Demetrius tanácsait, most azonban igaza volt. Hiába volt nyugalom, egy hang belül azt súgta, hogy a Fekete Angyal még mindig itt van a közelben és csak arra vár, hogy lecsaphasson. Beszéltem telefonon Mr. Wilhellmmel megegyeztünk, hogy az ő emberei csak nappal dolgoznak, a mi csapatunk pedig éjszaka.
A kutatás két hétig eredménytelen volt, ami azt jelentette, hogy két hétig nem aludtam. Addig nem mertem lepihenni, míg a fiúk vissza nem értek az őrjáratról.
Egyik éjjel mégis elaludtam és akkor szörnyű álmom volt. Nem tartott tovább pár percnél, mégis megbénított a félsz.
Anthonyt láttam, ahogy az utcán fekszik több sebből vérzett és már alig volt benne élet. Hallottam, hogy egyre gyengébben ver a szíve.
Arra riadtam fel, hogy Bianca a vállamat rázza.
- Melanie ébredj fel! Melanie!- Ahogy kinyitottam a szemem, nyomban kiment belőle az álom, mikor észrevettem az arcán lévő rémült kifejezést.
- Mi történt?- kérdeztem zihálva.
- Anthony megsérült.
- Súlyos?
- Nem biztos, hogy megéli a reggelt.- Több se kellett, rohantam az orvosiba. Mikor leértem rögtön megcsapta az orrom a morfium illata.
- Sajnálom!- szólt gyászos képpel Giold mikor mellé értem.
- Nekem kellett volna mennem.- mondtam, s közben igyekeztem legyűrni a torkomban lévő gombócot.
- Dehogy!
- De igen! Ha nem lettem volna olyan figyelmetlen… ha hallgatok a megérzéseimre, most nem ő feküdne itt.- a hangom már-már hisztérikus volt, ráadásul pár forró könnycsepp is utat talált magának.
- Jobb lenne, ha te feküdnél ott?- Bianca a vállamra tette a kezét.
- Túléli Steve?- fordultam a doki felé, de még mindig a padlót bámultam. Nem mertem felemelni a tekintetem.
- Rengeteg vért vesztett, a sérülései pedig életveszélyesek. Adtam neki morfiumot, de félek ez is kevés.- Ekkor már cseppet sem próbáltam meg visszatartani a könnyeimet. Odasétáltam Anthony ágyához, ráborultam és csak sírtam egyre keservesebben.
Egyedül az én hibám, hogy a legjobb barátom élet és halál között lebeg. Mikor este elindultak őrjáratra, éreztem, hogy valami nincs rendben. Visszahívhattam volna őket. Nem kellett volna ma este kimenniük. Ha Anthony meghal azt sosem bocsátom meg magamnak.
Idővel a könnyeim elapadtak, az orvosi szoba kiürült, én mégis ott maradtam.
- Nyugodtan pihenjen le Felség! Szólok, ha bármi változás történik.
- Hadd maradjak mellette, Steve! – mielőtt ellenkezhetett volna folytattam- Nem úgy kérem, mint a királynőd, hanem mint egy lány, aki a barátja mellett szeretne lenni.- Steve végül beleegyezett, hogy maradjak és még azt is felajánlotta, hogy szerez valami fekvőalkalmatosságot. Én azonban visszautasítottam, mivel úgysem tudtam volna aludni. Egyszer mégis becsuktam a szemem, aztán mire legközelebb kinyitottam, már világos volt.
- Túléli, de akár hónapokig is eltarthat amíg teljesen rendbe jön.- Bianca szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, ami arra utalt, hogy ő sem aludt valami sokat.- Pár percre magához tért, amíg te aludtál.
- Sajátkezűleg ölöm meg a Fekete Angyal minden egyes tagját- szűrtem dühösen a fogaim között.
- Most ne velük törődj! Azzal nem segítesz Anthonyn, ha megöleted magad. Inkább nyújtóztasd ki a tagajaidat4 jót fog tenni.- Igaza volt Biancának. Mire felértem a szobámba, valamelyest jobban éreztem magam. Lefürödtem, átöltöztem, majd a hasamnak engedelmeskedve lementem a konyhába.
- Hogy van Anthony?- lépett hozzám Peter.
- Steve szerint túléli, de akár hónapokba is beletelik, amíg teljesen meggyógyul.
Hiába álltak ilyen rosszul a dolgok, tudtam, hogy Anthony nem akarná, hogy elhanyagoljam a kötelességeimet miatta, úgyhogy némi időt a tanulásra is fordítottam.
Ha nem a könyveket bújtam, Anthony ágya mellett ültem. Szép lassan javult az állapota. Már egyre többet tudott ébren maradni és a beszéd sem okozott neki akkora fájdalmat, mint korábban. Mikor közöltem vele, hogy valószínűleg még egy jó darabig nem harcolhat rögtön könyörögni kezdett.
- Akkor legalább azt engedd meg, hogy gyakorlatozzak!
- Soha! Fogd már fel, hogy majdnem meghaltál!- nehezére esett, de végül mégis felfogta a helyzet súlyosságát.
Ami Mr. Wilhellmet illeti, finoman közöltem vele, hogy átmenetileg rájuk bízzuk a munkát, mivel nem vagyok hajlandó több életet kockára tenni.
Mikor megkértem Anthonyt, mesélje el mi történt, azt mondta, olyan volt, mintha direkt rá vártak volna.
- Ezt meg hogy érted?
- Amíg meg nem láttak engem, nem támadtak ránk.
- Miért te voltál a célpont?- ezt inkább magamtól kérdeztem, mintsem tőle. Ez egy olyan kérdés volt, amire nagyon szerettem volna választ kapni. Reméltem, hogy egy kis friss levegő talán majd segít gondolkozni. Mivel a birtokon esélyem sem volt nyugalomra- még a friss levegőn sem- autóba ültem.
Először csak céltalanul kocsikáztam, de mikor ismerős környékre tévedtem a szívem gyorsabban kezdett el kalapálni.
Érthető, hiszen hónapok teltek el azóta, hogy utoljára láttam Lucast. Most viszont ott ültem a kocsiban a házunk előtt és vártam.
Egyszer csak kilépett az ajtón. Megállt a ház előtt, úgy tűnt vár valakire.
Alaposabban végigmértem.
Az arca teljesen más lett. Már nem egy fiatal fiút, hanem egy gondterhelt férfit láttam. A haja is hosszabb volt, ezért még idősebbnek nézett ki.
Pár perccel később egy másik férfi lépett ki a házból, egy tőrrel a kezében, amit gyorsan a kabátja alá rejtett.
Rossz érzésem támadt, ezért követtem őket, persze csak tisztes távolból. Az utcán elég nagy volt a tömeg ahhoz, hogy ne keltsek feltűnést. Hamar észrevettem, hogy ők is követnek valakit. Méghozzá egy vámpírt! Mikor eszembe jutott a kés amit láttam, kirázott a hideg. Lucas ennyire megváltozott volna?
A férfi, akit követtek szűk mellékutcába vezette őket. Itt már semmi sem védett meg attól, hogy észrevegyenek, ezért bebújtam egy hatalmas konténer mögé, és reméltem, hogy nem vesznek észre. Megpróbáltam kizárni a fejemből az utca zaját, hogy halljam mit beszélnek.
- Mondd meg ki a királynőtök!
Soha!- majdnem felkiáltottam, mert a férfi hangjából ráismertem a régi főnökömre Gideon Mexwellre. Lucas ahelyett, hogy tovább kérdezősködött volna, a nyakánál fogva feljebb emelte a férfit.
- Felesleges próbálkozni a Felség! Úgyse mond semmit.
- Ó dehogynem!- a férjem a hangsúlyából ítélve, mosolygott. Egyik kezében egy tűzgolyó jelent meg.- Vagy megmondod a nevét, vagy végzek veled.
- Inkább meghalok, minthogy eláruljam őt.
- Ahogy kívánod!- Gideon üvöltésétől percekig vízhangzott a szűk utca. Össze kellett szorítanom a számat, nehogy sikítsak.
- Megmondtam előre, hogy csak az időnket vesztegetjük Felség!- az utolsó szótól elakadta a lélegzetem. Az nem lehet… ő nem lehet…
- Ne izgulj, George! Előbb vagy utóbb megtörünk valakit.
- De mégis mikor?- türelmetlenkedett a férfi.
- Az mindegy! Akárki irányíja őket, tapasztalatlan és naiv. Az uralkodást nem lehet megtanulni, arra születni kell. Sokat tanultam apámtól annak ellenére, hogy majdnem egy évezrede emberek között éltünk.
- Azért mégsem volt annyira titkos!- nevetett a másik férfi.
- Melanie már a múlt.
Megpróbáltam talpra állni, hogy eltűnhessek, mielőtt észrevesznek, de a térdeim annyira remegtek, hogy képtelen voltam rá. Végül botladozva sikerült kiérnem az utcára az emberek közé.
Leültem egy padra, és zokogni kezdtem, nem törődve azzal, hogy ki hallja meg.
Csak arra tudtam gondolni, hogy minden elveszett. Képtelen lennék megölni azt az embert, akihez feleségül mentem.
Pedig a jóslat szerint egyikünknek pusztulnia kell. Vajon Lucas akkor is a vámpírkirálynő halálát akarná, ha tudná, hogy én vagyok az?

HOLD.JPG

haladás

a 3. rész vége már kész, az eleje már készül aztán már csak be kell gépelni és vége :)
A következő sztori nem hiszem hogy felkerül majd az oldalra mert-ami a témáját illeti-nem illik ide. Átlagos fiatalokról fog szólni akik hétköznapi problémákkal küzdenek meg, azért hogy együtt lehessenek.

köszönöm :)

nem baj, hogy lassan ment a lényeg hogy megvan! :)

változtatás...

Bocsi hogy ezt csak így benyögöm, szóval.... ha megoldható letudnátok cserélni a címet Vámpírkirálynő helyett Jóslatra?? Beszélgettünk barátnőmmel és rájöttünk, hogy az eredeti cím gáz, mert simán rá lehet jönni a dolgokra....
Amúgy a történet 3. és utolsó része (amely a Döntések címet viseli) még mindig nincs kész. Szégyen de időhiányban szenvedek (és bevallom hogy lusta vagyok és az ihlet sem akar jönni hiába hívom). Mellette pedig hoztam a formámat: elkezdtem a közepétől írni (azért mert az eleje ennek a résznek Lucasról fog szólni) és már majdnem a végére értem mikor rájöttem hogy összecseréltem a cselekmények sorrendjét ._." szóval kezdhettem előröl....

:D

Nem . Ezt saját magam találtam ki nincs köze az Evernight-hoz . Leszámítva, hogy a főszereplő srácot itt is Lucasnak hívják.
Mondjuk hallottam már azt is róla, hogy olyan mint egy Twilight koppintás csak rosszabb.....

:D

ez Evernight fanfiction? :)

A "Végtelen történet" nem ismert?

a csigánál biztos gyorsabb
Már valakiről kiderült, hogy nincs képben csiga ügyben. A "Végtelen történetben" van a versenycsiga, amivel a törpe mindenkinél gyorsabban oda tud érni a kiskirálylány palotájához.
Szóval a csigalassúság (ha versenycsigáról van szó), akkor az lehet elég gyors :-)
Ettől függetlenül lehetsz gyors gondolkodású.
Ma pl. láttam Anonimát - mit mondjak, mintha fogalmazásgátlóval kelt volna, bár egy idő után a szeme is kinyílt és a száján át levegőt is vett olykor.Mi Synivel csak néztük, amikor puskát írt szinte csukott szemmel, és még a golyóstollat sem mártogatta bele a kávéjába, annyira oda tudott figyelni.

lant

szerintem a lant jól mutatna a kezemben, de játszani már nem tudnék rajta. Ne is akard, hogy ezt tegyem.
Hogy minél gyorsabb az agyam, ez egy jó kérdés és nem tudom rá a választ. a csigánál biztos gyorsabb:)

ma gyarázat

ma gyarázat
holnap odafigyelés!
Az elgépelést rá lehet fogni a sebességre,a látási viszonyokra, de van amit nehezebb. Nem lehetetlen, csak nehezebb.
Neked megy!
Igazad van. De csak mert gyorsabb az agyad! Minél is?
Hogy is áll a kezedben a lant?

a helyes momdat

"Ahhoz képest, hogy fél nyolc volt, a ház tele volt álmos és vámpírokkal"-akkor írok így ha az agyam gyorsabb mint a kezem:)
az eredeti mondat így hangzik:
Ahhoz képest, hogy fél nyolc volt, a ház tele volt álmos vámpírokkal.

:)

"Tinódi Lantos Barbi"
ez nagyon fájt Iván! Ezt nem vállalom be:)
A korrektúrát azért nyögdíjaztam(még a múlt évben), mert egyszer korrketúrával együtt küldtem el valamit nektek, ezért gondoltam a bajt jobb megelőzni. Szóval azóta mindent korrektúra nélkül írok. a matektanárom és a könyvtáros úgyis átnézi és kijavítja:)
már attól félek, hogy kidobnak a könyvtárból, mert annyit ülök ott...

* korrketúra - még nincs pontos meghatározása, de megbíztam Doby manót, aki már guglizza a lehetőségeket a szark.

szöveg - ének

Nincs olyan messze a szöveg az énektől!
Most tanítom, hogy az írásbeliség előtt memoriterként (megjegyzendő szöveg támaszaként) használták a formai elemeket (rím, ritmus, ismétlődés) és a dallamot.
Gondolj bele: kitaláltad a "Vámpírkirálynőt" [nem megírtad, mert még nincsen író-olvasó!] és közölni akarod! Olyan formába kell önteni, hogy könnyű legyen megjegyezni, előadni.
Érdekelne a te interpretálásodban egy-egy részlet (mint Tinódi Lantos Barbi)!

tinodi.jpg

abba

Nem kell félni, nem hagyom abba, mert az abba jó. mármint az együttes:) ha már itt tartunk..
" I have a dream a song to sing..."
csakhogy, én nem énekelni fogok(mert tudom,hogy azt egyikőtök sem hallgatná szívesen)hanem írni..:)

próbaírás- próbaolvasás

Ne hagyd abba!
Mikrofonpróba: egy, kettő.
mikrofon2.jpg
Próbaolvasás: egy, kettő.
lornyon.jpg
Próbaírás: egy, kettő.
kalamaris_vegl.JPG

:)

igen gépeléssel még mindíg problémáim vannak:) de próbálkozom:)

Nem vagyok vámpír, mégis

Nem vagyok vámpír, mégis szívok!
KB 4 órája próbálom elolvasni ezt az írást, de mindig közbe jön valami ...
Háromszor felállítottak, mert valami mást kellett csinálni, kétszer a rendszer tett keresztbe, és újra kellett hívni (gyere, csak gyere, te rendszer, ne kelljen rendszeresen hívni!), szóval igyekszem, öregszem - ha már nekikezdtem ...

Kár volt nyugdíjaznod a korrektort, de sokkal jobb, mint a múltkori. Mármint stilisztikai-helyesírási szempontból.
Jelenleg a kedvenc mondatom a következő:
"Ahhoz képest, hogy fél nyolc volt, a ház tele volt álmos és vámpírokkal." :-)
Egyébként elolvastam. Nem rossz :-))