Dhark: Opus magnum

Opus Magnum

Az Öreg ült, tekintetét az alant nyüzsgő világon nyugtatta. Időnként kiszúrt magának egy humanoidot a tömegben - ilyenkor közelebbről is megszemlélte az egyszerű halandó csetlés-botlásait. Idővel unni kezdte a szemlélődést, nagyot sóhajtva állt fel kényelmes, bár kissé szétült felhőjéről. Lejárt az ebédszünet, ráadásul aznap még több száz lelket kellett útjára bocsátani, hogy ők is helyet foglaljanak a Nagy Gépezetben. Unta a munkát.
A Gépezet, melyet évezredekkel ezelőtt teremtett, lassan unalmassá vált, elvesztette érdeklődését, és akárhogy igyekezett, idővel kiégett, és képtelen volt új játékokat kitalálni, amikkel elszórakoztathatta volna magát. Széthessentett egy csoport hajbókoló, tollas szárnyú angyalt, és leült aranytrónusára. Végignézett a várakozó lelkeken, akik most alaktalanul, puszta energiahalmazként lebegtek, libasorban várakozva a beosztásukra.
Legszívesebben elzavarta volna mindet, de azzal megdőlt volna a Gépezet kényes egyensúlya - túl sok csavar esett volna ki, és félő lett volna, hogy az annyira unalmassá vált játékszer darabjaira hull. Azt meg mégsem akarhatta, hisz nem volt utódja, sem helyettese, aki megjavíthatta volna, ő pedig nem szerette a részletek kijavításával járó piszmogást.
Egy fiatalnak tűnő angyal jókora zsákot hozott neki, óvatosan letette a trónus mellé, és főhajtva visszahátrált a helyére. Az Öreg semleges kifejezést erőltetett az arcára, egyik kezével a zsákba kotort, míg másikkal az egyik lelket intette maga elé.
- Lássuk csak... - miközben egy kis dobókockához hasonlatos tárgyat húzott ki a zsákból, és néhányszor megforgatta az ujjai között - hat személyiségből választhatnék neked egyet. De, mivel szeretem az izgalmakat - "és mert momentán nincs ötletem" - gondolta magában - bízzuk a vakszerencsére, milyen is leszel földi pályafutásod során! - azzal elhajította a kockát. A hat pöttyöt számláló oldalon állapodott meg, és az Öreg mosolyogva suhintotta arrébb a lelket.
- Te becsületes, jó ember leszel. Következő! - hívta magához a másodikat, kezével újabb kockát húzva elő a zsákból. Maga sem tudta, miért osztja meg mindezt a lelkekkel, hisz a születés pillanatában úgyis elfeledkeznek arról, amit idefent láttak.
Sorban intette magához a lelkeket, s akadt köztük a becsületestől a gyilkoson át a szelíd művészig mindenki. Magához intette a következő lelket is.
- Lássuk csak... - kihúzva balját a zsákból, egy súlyos aranyérmét tartott a kezében.
- Nekem miért csak két lehetőségem adódott? - kérdezte a lélek csöndesen, de senki sem figyelt rá. Az Öreg elgondolkodva forgatta a kezében az érmét. Rég nem akadt olyan, akinek két lehetősége adódhat, és a véletlen hozta állapot felrázta unalomtól berozsdált agytekervényeit.
- Adatott neked két, teljesen ellentétes személyiség - kezdett szónoklatába, amire a többi, már beosztott lélek morcosan morgolódni kezdett, mivel ők nem részesültek ily kiváltságban - Az egyik legyen hűséges, alkalmazkodjék és segítsen másokat, akár a maga kárára is! A másik legyen hű önmagához, járjon önmaga törvényei szerint, és élje az életét úgy, ahogy maga kívánja! De mindkettő legyen nyílt és kitartó, hogy munkáját a Gépezetben jól teljesítse! - és, hogy engem szórakoztasson, tette hozzá gondolatban. Feldobta az érmét. A felhők fölött ragyogó nap fénye megcsillant a pörgő érmén, egy pillanatra elvakítva a bámészkodó tömeget. Az érme lehullt, le az Öreg kinyújtott tenyere mellett, megállapodott a kisimult felhőpadlón, és veszett pörgésbe kezdett. Egy emberként hajoltak előre a jelenlévők, figyelve a porondon lévő lélek sorsának alakulását. Az érme pörgött, forgott, egyik oldaláról a másikra billent, míg végül, hosszas, idegfeszítő játék után megállapodott. Az angyalkórus felhördült, a lelkek felmordultak, az Öreg arcára széles mosoly ült ki - de csak egy pillanatra, hogy ne haragítsa magára a többieket. Ugyanis az érme pontosan az élén állt meg.
- Legyen hát! - csapta össze a kezét, mire a sereg elcsitult. Mára végeztem veletek, a többiek holnap kerülnek sorra! Ti pedig: menjetek, szép sorjában, szülessetek le oda, ahová az angyalaim irányítanak, végezzétek munkátokat becsülettel és tisztességgel, és ne feledjétek: bármerre is jártok, az én szemem mindig lát titeket, a fülem mindig hall titeket, és a szívem mindenütt veletek lesz! Áldásom rátok! - ismét összecsapta a kezét, mire a világ egyes pontjain villámcsapás-szerű fény villant az égen. Aztán szétrebbentette a lelkeket, és visszaült kedvenc szemlélőhelyére. Figyelte, ahogy az új teremtések egymás után szálldosnak le a Gépezetbe, ahogy az elfordult alatta, ahogy beépülnek és újra egyensúlyba hozzák kedvenc játékszerét. Ujjai között egy súlyos aranyérmét forgatott. Örült neki, hogy a véletlen ilyen remek, sőt, fölöttébb szórakoztató játékkal ajándékozta meg.

Így születtem én, két lélekkel a mellemben, de egy szívvel, egy aggyal, és egy testtel, hogy mindezt elbírja.

--------------------------------------------------------------------------------

+ gondolat:

Mi van akkor, ha az emberi lélek valójában egy felsőbb hatalom egy darabja, amely milliónyi darabra szakadt annak érdekében, hogy különböző nézőpontokból megismerhessen dolgokat - úgymint az élet maga, a halandóság, az érzelmek, a tanulás, minden - és a test halálakor a darab visszatérjen a kiindulópontba, hogy leadja a megszerzett tudást, és tisztán, üres lapként újrakezdje mindezt?
És vajon mit fog kezdeni a megszerzett tudással az a lény, akinek minden egyes darabja egy-egy ember lelkét alkotja?