Interjú Gyula bátyóval

Nemrégiben nagyon kedves levelet kaptam a Vajdaságból, Óbecséről, az ott tanító [és azóta a Könyvkóstoló oldal tagjává vált] Ferenc Hajnalkától, aki az óbecsei gyerekek kérdéseit küldte el nekem, és én nagy örömmel válaszoltam nekik. Mivel egész kerek kis interjú lett belőle, most megosztom veletek is, felhívva a figyelmeteket, milyen okosan, gondolkodva kérdeznek az óbecsei gyerekek - köszönet érte a tanítójuknak is!

1. Miért választotta ezt a szakmát? Miért ír? – Talán tudjátok, de ha nem, most elárulom: én egyéves koromban beteg lettem, és azóta nem tudok járni. Így folyton a négy fal között voltam, nem járhattam iskolába [hozzám járt ki egy kedves tanárnő], és soha nem mehettem le a negyedik emeltről [lift se volt] a játszótérre. Így aztán szinte mindig egyedül voltam, s egy idő után rengeteget olvastam, no meg tévéztem. Amikor pedig mindkettőre ráuntam, akkor történeteket találtam ki magamnak. Aztán 9 évesen azt hallottam a rádióban [épp a Móra kiadó igazgatója nyilatkozott], hogy szívesen adnak ki jó kéziratokat, és még fizetnek is érte. Akkor gondoltam először arra, hogy ráleltem a hivatásomra, hisz nem kell hozzá más, mint papír, toll és fantázia. Aztán teltek az évek, rengeteget olvastam és írtam [mind rossz volt, de gyakorlásnak megfelelt], és az első próbálkozásaimat elküldtem az újságoknak. Eleinte mindet visszautasították, míg végre aztán akadt egy írásom, amit leközölt az Magyar Ifjúság. Hát, így kezdődött...

2. Mikor kezdett el gyakorolni (hogy író legyen)? – Már tízévesen próbáltam megírni a Winnetou [akkoriban az épp olyan népszerű regény volt, mint manapság a Harry Potter, de ma már alig emlékeznek rá] „folytatását”. Aztán csak írtam és írtam, minden nap legalább két-három órát, s persze mind pocsék volt, de figyeltem, hogy hogyan csinálják a nagyok, hogy tekerik-csavarják a történetet, miként ábrázolják a szereplőiket, s igyekeztem leutánozni őket. Sok-sok év és rengeteg türelem kellett hozzá, hogy végre olyan írást tudjak létrehozni, ami valamelyest tényleg tűrhető lett. És szerencsém is volt, mert 16 éves koromban felfigyelt rám egy szerkesztő, Gáll György Péter, aki felkeresett [akkor épp intézetben éltem, ahová a szüleim tettek be], és elém rakott egy hatalmas rakás könyvet, mondván: „Ezt most szépen elolvasod, mert ezek a világirodalom legcsodásabb művei, s aztán tanítani foglak a szakmára!” Gyuri nagyon szigorú volt, sokszor kiabált velem, de megérte.

3. Hogyan kezd el írni egy könyvet? – Először támad egy ötletem. Pl. az jut eszembe: milyen jó volna sámánok, táltosok közt járni, elmenni a titkos találkozójukra. Akkor elképzelem, milyen lehet egy ilyen találkozó, és elkezdem leírni az ötleteimet. Csomót végül kidobok, mást megtartok, és mire kész a vázlat, a történet váza, addigra a fejemben már látom az egész regényt.

Hogyan találja ki történeteit? – Néha csak úgy bevillan egy kép, máskor megkeres egy kiadó, és azt kérdi: nem volna-e kedved regényt írni egy ikerpárról, két lányról? Ha van, akkor elkezdek gondolkodni rajta, s kitalálom, hová küldjem az ikreket. Így született pl. a Rontásűzők c. regényem, amiben egyik napról a másikra eltűnik Magyarország, s az ikreknek kell kinyomozniuk, hogy mi történt a távoli múltban, ami miatt Árpád vezér sose talált rá a Kárpát-medencére.

Honnan kap ihletet? – Nagyon sok helyről. Van, hogy egy másik író könyvéből, vagy egy filmből, vagy baráti beszélgetés során merül fel valami jó ötlet. Volt már, hogy író barátaimmal hajnalig beszélgetve, borozgatva egyszer csak kialakult egy érdekes ötlet, egy izgalmas világ, és valamelyikünk felkiáltott: „Srácok, ezt adjátok nekem, hadd írjam meg én: már látom is magam előtt az egészet.” Ihlet bárhonnan jöhet, csak tudni kell rá figyelni. Egy író a buszon utazva is folyton az embereket figyeli, nem azért, hogy hallgatózzon, hanem azért, hogy megfigyelje, miként viselkednek, s később felhasználhassa azt valamelyik szereplőjénél.

Honnan tud adatokat gyűjteni? – Elsősorban könyvtárból, Internetről. Manapság már az adattgyűjtés javát a feleségem, Noémi végzi. Azt mondom neki: „Most a tündérekről akarok írni.” – és ő már megy is, feltúrja a könyvtárat, Internetet, hoz mindent, amiben említik a tündéreket, én meg olvasok, jegyzetelek, kiszedem belőlük, ami nekem kell. A tiszakécskei könyvtárral pl. nagy szerencsém van, mert bármit kérek, napok alatt előteremtik nekem, akár az ország túlsó feléből is.

4. Hogyan gondolja ki a címeket? – Néha nagyon könnyen, sőt, már előre megvan a cím, máskor kínkeservesen. A jó cím nagyon fontos, de nem mindig sikerül rátalálni.

5. Le szokta-e vázlatolni, amit le akar írni? – Igen, már hosszú évek óta így dolgozom, mert könnyebb. Az első regényeimet még vázlat nélkül írtam, de úgy folyton elfelejtettem, mit is akarok valójában, és zavarossá kezdett válni a történet. Viszont ma is úgy van, hogy bár ott a vázlat, sokszor írás közben valami jobb jut eszembe, és akkor eltérek tőle.

6. Hogyan találta ki a szörnyeket? Hogyan tudja kitalálni a csodálatos dolgokat?

Hogy talál ki izgalmas szereplőket? – Ahogy mindenki más is kitalál olykor szörnyűséges, vagy csodás dolgokat: merengek, gondolkodok, s egyszer csak ott vannak. Erre bármelyik [na jó: a legtöbb] gyerek éppen így képes, csak később, felnőtté válva kezdenek el leszokni az álmodozásról, a látszólag haszontalan és céltalan merengésről „csak úgy, bele a vakvilágba”, mert szerintük az gyerekes. Hát szerintem nem az! Én az a felnőtt vagyok, aki sosem akar leszokni az álmodozásról.

Hogyan tudja kitalálni egy szereplőnek a jellemét, a személyiségét, a kinézetét? – Figyelem az embereket, és ha kell egy szereplő, akkor felidézem azokat az emlékeimet, amiket összegyűjtöttem. Pk. a Nemcsók házaspárral jó harminc éve találkoztam, bár máshogy hívták őket, s kevertem még a jellemükbe néhány csipetnyit más emberekéből is, akiket máshol láttam, és már kész is voltak. Az írónak mindig úgy kell szemlélnie a világot, az embereket, mint egy érdekes festményt, és néha nem árt megfeledkeznie arról, hogy ő is a kép része.

Miként választ főszereplőt? – Ez általában a történettől függ: hogy mit akarok majd csináltatni a hősömmel, és milyen dolgokat akarok láttatni általa. És egy kicsit minden főszereplőmben benne vagyok én is.

Hogy találja ki a történetet, a helyszíneket és a főszereplő(ke)t? – Erre már fentebb válaszoltam.

Hogyan tudja egy író így elkészíteni a szöveget, hogy aki olvassa, az el is tudja képzelni? – Hát... Nehezen. És főleg nehéz [ha nem lehetetlen] ezt másnak elmagyarázni, mert talán épp emiatt a különleges képesség, adottság miatt van szükség arra, hogy egy írónak a toll és papír mellett még az a fura, megfoghatatlan „izé” is a birtokában kell, legyen, amit úgy hívunk: tehetség. Sokan vannak, akiknek rengeteg történet, ötlet zsibong a fejében [én is kapok számos kéziratot ifjú írópalántáktól], de képtelen úgy papírra vetni azokat, hogy más is élvezni tudja. És nekem se ment ez mindig! Az első regényem előtt tíz éven át, minden nap órákat olvastam és írtam, majd dobtam ki azt, ami megszületett, mert mind rossz volt. Meg kellett tanulnom, hogyan lehet bizonyos dolgokat szépen, érthetően elmesélni, hogy mások is azt érezzék, lássák, amit akarok. Nagyon nehéz.

7. Hogy tud ilyen hosszú és izgalmas regényeket írni? – Sok türelemmel. És úgy, hogy azok alatt a hónapok alatt, míg egy-egy történeten dolgozom, benne is élek. Folyton a következő mondaton, fordulaton töprengek, még evés, utazás, miegyéb közben is. Az izgalom pedig... Ha leírok valamit, visszaolvasom, és azt kérdem magamtól: „Ez vajon tetszene-e annak a 9 éves srácnak, aki voltam?” Ha úgy érzem, nem, akkor kidobom és kezdem előlről.

Milyen türelemmel tudja írni a regényeket? – Az írás, ha jól csinálja az ember, nem munka, hanem kalandos utazás. Mikor így megy, azt nagyon élvezem, és észre se veszem, hogy telik az idő [mint pl. most, mikor veletek beszélgetek így, a távolból]. Van azonban, mikor egy történet túl hosszúra nyúlik, és egyszercsak elkezdem unni. Na, akkor baj van, sürgősen le kell rövidítenem – ezt is szoktam tenni.

Mennyi ideig gondolkodik egy regényen? – Ez változó. Van olyan regényötletem, ami már évek óta itt motoszkál a fejemben, újra és újra felbukkan, de sosincs időm megírni, mert mindig épp valami mást kell befejeznem. S aztán volt, hogy valami akkor ötlött fel bennem, mikor épp két könyv között voltam, és úgy elragadott a dolog [abba a világba akartam elutazni, de máris], hogy nyomban neki is ültem, és írni kezdtem. De általában egy-egy könyvre több hónapon át készülök: jegyzetelek, merengek rajta.

Mennyi ideig ír egy könyvet? – Az olyan vastag könyveket, mint az Álomfogók, 9-11 hónapig.

Van segédje? – Igen, elsősorban a feleségem, de volt már, hogy egy adott könyvnél [9... 8... 7...] épp találkoztam Futár Iván egyetemi tanár barátommal, akinek a könyv témája volt az egyik szakterülete, és miután megtudta, miről akarok írni, rengeteg anyagot gyűjtött össze nekem.

Ráér barátkozni? – A barátkozásra, egymás megismerésére sosem szabad sajnálni az időt. Ha úgy adódik, hogy munka közben kopogtat be valaki, aki érdekes, kedves ember, félreteszem az írást. Sok barátom van a világon, és itt is, Tiszakécskén, ahol remek társaság alakult ki irodalmat kedvelő, olvasni szerető emberekből, s akiket –remélem- mind a barátaimnak tudhatok. Szóval a barátság legalább olyan fontos, mint a tiszta levegő, s ha olykor el is veszítünk valami butaság, vagy baj miatt egy-egy barátot, barátkozni, egymásra figyelni nagyon fontos.

8. Mikor szokott írni? Éjszaka is ír?

Mennyi ideig ír egy nap? – Szigorú napi beosztás szerint írok, mert ez olyan munka, ahol elengedhetetlen a rendszeresség. Ha semmi nem akadályoz, akkor reggeli után olvasok egy-két órát, majd írni kezdek ebédig, s utána este ötig-hatig folyamatosan. Éjszaka sosem írok. Próbáltam, de valahogy mindig hortyogás lett a vége.

9. Számít-e a hírnév? – Naná, de nem annyit, mint az emberek gondolják. A hírnév nagyon kellemes tud lenni, mert mindenki szereti, ha ismerik és elismerik a munkáját, de könnyen veszélyessé is válhat. Tudom, ezt a figyelmeztetést azok, akik híresek szeretnének lenni, nem hiszik el – én sem hittem, míg meg nem tapasztaltam, hogy az emberi butaság és irígység határtalan. Volt úgy, hogy épp dedikáltam egy könyvesboltban, az utcán állt a sor vége, mindenki köszönte a könyvet, és kért aláírást: aztán egyszer csak berontott egy hölgy, és rikácsolva azt kezdte felém üvöltözni, hogy én is csak azért írok könyveket, mert így akarom a szülők zsebéből kicsalni a pénzt. Hát, erre most mit lehet mondani? Természetesen örülök neki, hogy „híres” vagyok, de a lényeg, hogy sokan szeressék, amit írok, s hagyjanak csendben dolgozni – a nagy felhajtást, újságokat, tévét már régóta nem kedvelem. Volt benne részem, de sokszor csalódást jelentett, ma meg már a tévéket, újságírókat csak akkor érdekelné egy író, ha mondjuk megharapná a postást.

10. Mi élete főműve? – Ezt nem tudom – lehet, hogy még meg se írtam.

11. Bárkiből lehet író? – Nem, de mindenkinek meg kéne próbálkoznia vele, hátha sikerül, mert sosem lehet tudni. És valóban jó mozdonyvezető, kombájnos, libapásztor, tanár, bohóc, éjjeliőr, stb. se lehet bárkiből, mert ha igazán jól akarunk valamit csinálni, ahhoz tehetség kell. Én pl. pocsék éjjeliőr volnék, folyton elaludnék – s ha az általam őrzött dolgokat ellopnák, csak akkor jönne rá mindenki, hogy jó éjjeliőrnek lenni se bakfity!

KÖSZÖNÖM A KÉRDÉSEKET, S AZT, HOGY BESZÉLGETTETEK VELEM!

Gyula bátyó

csütörtök, 2011. március 24. Tiszakécske-Óbecse

Utánközlés

Első közlés: közvetlen levél Tiszakécskéről Óbecsére (Vajdaság)
Második közlés: Face Book / Könyvkóstoló csoport
Harmadik közlés: Rémálom honlap (ez az)

- - - - - -
Az utánközlés jelentősége

  • egyrészt az elsődlegesség - szerzőség miatt,
  • másrészt a későbbi javítás, pontosság (mirror és tükrözés)

miatt lényeges.