Dhark - Fekete és Fehér - Alternatív mellékszál a Rémálom ifjúsági könyvsorozathoz

Dhark - Fekete és Fehér

987B.jpgAlternatív mellékszál a Rémálom ifjúsági könyvsorozathoz

Fekete és fehér. Az emberek java része ilyen egyszerűen látja a világot. Nincsenek átmenetek, nincsenek kiskapuk, nincsenek lehetőségek, nincs kibúvó a megfigyelő vizslató tekintete elől. Valami vagy fehér, vagy fekete. Nincs harmadik kategória. De vajon elítélhetünk-e valamit eme két séma alapján? Mi van akkor, ha ez a szűklátókörűség áldozatokat követel? Akár ártatlanokat is?

I. Fejezet

Csendben ácsorgott a buszmegálló roncsai alatt – nem mintha akadt volna még olyan gőzjárgány a Városban, ami menetrendszerűen megállt volna egy ilyen kis menedék előtt. Acélszürke szemeivel a romokról csordogáló vizet figyelte: odakint szakadt az eső. A járda repedéseiben elfeledett korok emlékeit őrizték a sárgásra ázott cigarettacsikkek, szotyolahéjak, és egy buja leányokat hirdető szórólap. Tekintetét lassan a fekete fellegekre emelte.
- Miért sírsz, Ezerarcú? – Kérdezte lassan, szaggatott sóhajt eresztve meg magából, de tudta jól: az Öreg túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy egy ilyen gyermeteg kérdésre választ adjon. Ismét lenézett, sötétkék kabátja szegélyét behúzta az esőről. Visszaült egy kényelmesnek tűnő fémdarabra, mintha csak a buszra várna. A szemközt álló templomot figyelte: a beomlott tetőrészt, a kis vízköpőket a tornyocska sarkain, a repedt óralapot a harangtorony tetején. A jelre várt. Az eső csak lassan csitult el, langyos dagonyával borítva az elbitorolt várost. A torony harangja nyikorogva megkondult. Felállt, és csuklyáját a szemébe húzva átvágott az üres utcán. Emberre nem jellemző könnyedséggel lendült át a nyílhegyekkel díszített kerítésen, apró vágást ejtve a tenyerén.
Nem volt szükséges, hogy belökje az ajtót: a kétszárnyú alkalmatosságot vandál kezek szaggatták le a zsanérjairól, bent a padokat szilánkok és törmelék borította. Az oltár mögötti ablakot sem kímélték: színes üvegcserepek csillogtak csillám módjára a gyér fényben, vörös és kék fénypászmákkal tarkítva a Megfeszített pókháló födte arcát. Egy pillanatra megtorpant, tekintete az oltár fölötti keresztgerendára siklott: az árnyak közül egy borvörös szempár nézett vissza rá. Egy vöröses-szürke kar nyúlt ki a sötétből, hosszú ujjával az oltár melletti romhalmazra mutatva. Megszaporázva lépteit hamar a kívánt helyen termett: a törmeléket nemrég hányhatták arrébb, felfedve az alóla nyíló csapóajtót. Félrelökte a köveket, és elindult a sötétbe vezető lépcsőkön.
Tenyerében apró lánggömb táncolt, épp annyi fényt adva, hogy ne bukjon orra a saját lábában. A templom alatt húzódó kriptát, s annak lakóit sem kímélték: a szarkofágok összetörve meredtek sötéten az ég felé; lábával megfordított egy fadarabot a törmelékek közt: egy ezüst fogantyú volt valamelyik koporsóról. Nem mert belenézni egyikbe sem, és belül érezte: nem is a szarkofágok valamelyikében fogja meglelni azt, amit keres. A terem hátuljában egy összezárt szárnyú, szelíd tekintetű kőangyal vigyázta az „örökre szépek” álmát: mögüle halk szöszmötölés, motoszkálás hallatszott. Fogait összeszorítva némi erőt pumpált a gömböcskébe: a fény felerősödött, fénykörbe vonva a hátsó fal egészét, mire a zaj azonnal elcsitult.
- Gyere elő. – Hangját tompán verték vissza a kőfalak. Szavait ismét szöszmötölés és egy halk nyüszítés kísérte.
- Gyere elő. – Ismételte meg magát. – Nem foglak bántani. Az angyal mögötti árnyak megmozdultak, a hideg márvány mögül egy szőrös farkinca tekergődzött elő. Tenyerét följebb emelte, hogy jobban lásson, ám csuklójára hirtelen forró satuként zárult egy kéz. Riadtan kapta fel a tekintetét a nálánál két fejjel magasabb, izzó szemű incubusra.
- Mit akarsz tőlünk, ember? – Sziszegte a fogai között, cseppet sem enyhítve szorításán. A lángocska vészes lobogásba kezdett a betolakodó ujjai közt, de nem hunyt ki.
- Ha ti is úgy akarjátok, segíteni.
- Miért higgyünk neked? – Húzta közelebb magához a sötétszürke, pikkelyesnek ható bőrű behemót. Adj egy jó okot, hogy ne tépjelek szét most rögtön!
- Tudom, hogy a gruftik elől bujkáltok. – Kezdett reszketve a beszámolójába, remélve, hogy elég ideje maradt az efféle csevegésre. – Tudom, hogy hatod magaddal élsz ebben a kriptában, ahogy azt is, hogy te és egy kisebb társad nem terveztek emberi megszállást, vagy egyéb ember elleni erőszak elkövetését.
A démon arcára valami döbbenetféle költözött, ahogy lassan elengedte a jövevény – egy lány – karját. Kitárt szárnyai alól egy borzos, gyermekien ártatlan arc kukucskált ki.
- Mióta figyelsz bennünket, ember?
- Elég ideje ahhoz, - kezdte ismét, fájó csuklóját dörzsölgetve a félhomályban – hogy tudjam: méltóak vagytok arra, hogy segítsek rajtatok. Az inkvizítorok egy új csoportja ma alkonyatra tervezte a kiűzetéseteket.
- Új csoport? – Csipogta közbe a kisebb jövevény: rajta kívül úgy látszott, nem rejtőzik más a szobor mögött.
- Egy sokkal fanatikusabb banda, mint az első nemzedék volt. Elfogadjátok a segítségemet vagy sem? – Az incubus, rövid, fenyegető méregetés után törte meg a pillanatnyi csendet:
- Miért pont minket néztél ki magadnak, halandó? – Az utolsó szót úgy köpte, akár valami káromkodást. A lánynak azonban nem maradt ideje válaszolni, mivel odafönt ismét megkondult a harang, és röviddel eztán a fejében is egy mélyen zengő hang szólt:
- Megjöttek.
Sietve kattintotta fel zsebórája fedelét, s valóban: a kinti fényviszonyoktól és a torony rossz órájától elszámolta magát. Dühösen vágta zsebre az alkalmatosságot, balját a démon felé nyújtva.
- Nincs most időnk, hogy megmagyarázzam. Kivihetlek titeket innen, biztonságban, hogy új életet kezdjetek valahol másutt; vagy habozhattok, és akkor az inkvizítorok mindannyiunkkal végeznek. A döntés a tiétek.
A férfi egy darabig parázsló szemekkel méregette a nálánál jó két fejjel alacsonyabb lányt, majd háta mögé nyúlva karjára kapta az ötéves gyerekhez hasonló (leszámítva a szurokfekete bőrt, a sárgás agyarakat és a villogó sárga szemeket) csöppséget, és belecsapott a felé nyújtott kézbe.
- Mutasd az utat, varázsló.
- Arra nem lesz szükség… - Kezét sietve a kabát zsebébe süllyesztette, s egy pillanattal később egy leheletfinom faragású, fakeretes kézitükröt fordított az elsápadó páros felé.
- Ich schließ euch ins Reich der Spiegeln! – Kiáltott rájuk, mire a két alvilági hosszan elnyújtott sikoltás közepette finom csillámmá robbant, ahogy a tükör beszippantotta őket. Sietve kabátja belső zsebébe rejtette a tükröt, és a sötétben botladozva, fényt nem gyújtva a kijárat felé iramodott. Bár így valamivel lassabban haladt, nem kockáztathatta meg, hogy a pislákoló fény magához vonzza a fogdmegeket, mint neonfény a szúnyogot. Igaz, az utóbbit legalább megsüti az alkalmatosság, ha hozzáér.

gothic.jpg Odafent kékeszöld fény villant, majd az egyik pad átröpült a termen, és pozdorjává tört a szemközti falon. Csak ketten voltak: két fiatal, tizenéves lány, a gruftik jellegzetes csipkékkel és fodrokkal tarkított szerelésében. Remegve iramodott ki a lukon, megbújva az egyik tartóoszlop árnyékában. Bár a két grufti még neki sem lett volna különösebb ellenfél, de tudta jól: az újoncok sosem járnak egy tapasztaltabb jelölt nélkül, így ha meg is kísérelne egy magánakciót, nyomban a hátába kapná a főnököt: azt pedig sem magának, sem a zsebében lapuló két démonnak nem kívánta. Rejtekhelyéről nem láthatta az oltár fölötti keresztgerendát, de érezte: barátja még mindig odafent kuporog, és csak a jelre vár, hogy fedezze, míg ő menekül. A lányok tüzetesen felforgattak minden zugot, egyre közelebb araszolva az őt takaró oszlophoz. Elszántan az ajtótlan kijáratra szegezte tekintetét, elrúgta magát a hideg kőtől, és döngő léptekkel futásnak eredt a csarnokon keresztül.
Mögötte meglepett kiáltás harsant, amit egy, a válla felett elsuhanó fénycsóva követett: a célt tévesztett rontás pörkölt szélű lukat égetett az egykor vörös bársonyszőnyegbe. Hátra sem nézve futott tovább, remélve, hogy sikerül egészben, lehetőleg a vezetőt elkerülve elérnie a kijáratot, amikor mögötte suhanást és puha koppanást hallott.
- Üdv, hölgyeim. – A mélyen zengő hang egy pillanatra megrezgette a falakat, a tompa puffanás arra engedett következtetni, hogy az egyik üldözője fennakadt barátja élő falában. Hátrapillantva kitárt szárnyakat és kócos tincseket látott: kitárt, vöröses-szürke karjával eltakarta a Megfeszített arcát.
Ismét a kerítés adta rövidebb utat választotta: ám sérült tenyerébe – egészen megfeledkezett az apró vágásról, amíg odabent volt – szúró fájdalom hasított, amitől megcsúszott, és arccal előre zuhanni kezdett… Volna, de az esés egy pillanatra megállt: hosszú kabátja fennakadt a direkt e célt szolgáló lándzsahegyeken. Egy apró mozdulattal később a szövet nagyot reccsent, és ő folytatta útját a porba, ezúttal meg is érkezve. Sápadtan hallotta maga alatt a csendes roppanást, ám miután feltornászta magát, látta, hogy csak egy régi sörösüveg maradványain sikerült landolnia. Remegve állt fel, megigazítva kabátját egy pillanatra visszanézett: a kitört ablakokon át jól látta a bent elsuhanó vöröses alakot, és a röpködő ártások fénycsóváit. Magához ölelve a tükröt futni kezdett a lejtős utcán lefelé, remélve, hogy barátjának nem esik komoly bántódása. Rohant, míg csak a lába bírta, míg az utca végén, egy sűrűn lakott paneltömb mögött térdre nem esett, balját a mellkasára szorítva. A mellette elsétáló vele egyidős fiatalok csak néhány megvető pillantás erejéig lassítottak, majd röhögcsélve-mutogatva elballagtak a panelkockák mögötti játszótérről. Arcán fájdalmas grimasszal odabotorkált az egyik hintához, és lerogyott rá.
Itt nem zavarhatta őket senki: a lakók már rég szemet hunytak a ház mögött megeső esetleges sötét ügyletek fölött, így egyel több vagy kevesebb idegen nem keltett feltűnést. A démonok miatt meg egészen addig nem kell aggódnia, amíg a bokrok ilyen remek takarást biztosítanak az utca felé. A fájdalom lassan enyhült; reszkető jobbjában táncot járt a sötétre pácolt fakeretes tükör. Maga felé fordította: egyszerre látta a fölötte átnyúló vörös festékszirmokat hámló fém hintacsövet, odafent a szürkés felhőket a fölé boruló csupasz faágakkal – de látta a tükrön túli kavargásban az incubus félő tekintetét, ahogy kisebb társát a karján tartva nézett vissza rá. A kicsi szemlátomást nem rémült meg különösebben: turcsi orrát az ezüstlapnak nyomva próbált kikukucskálni a tükör keretén, sikertelenül. Szétnézett, és amikor meggyőződött: a közeli lakások ablakait elfüggönyözték, elfordította magától a tükröt, és fogai közt szűrve a varázsigét, kiengedte a két szerencsétlent.
Az incubus, leporolva tagjait a kissé durva érkezés után, a lány felé fordult, aki közben felállt, arcán a korábbi események múló árnyával. Száját szóra nyitotta, de egy forró légáramlaton kívül mást nem tudott kiadni magából.
- Azért, - kezdte a lány csöndesen – mert méltónak találtalak titeket arra, hogy segítsek. Más, ha visszaűznek benneteket a Pokolba, ahol, ha nem is kényelmes, de legalább egy élhető élet vár rátok; és más, ha egy tükörbe zárva egyszerűen hagynak titeket megrohadni a határok mezsgyéjén. A férfi az utolsó mondat végére enyhén sápatag színt öltött, hisz alig pár perce még maguk is ott rostokoltak élet és halál közt a Határok Síkján , a dimenziók közt húzódó sötét semmiben, épp csak egy talpalatnyi szilárd anyagot találva a tükör adta kapu közelében. Most letette maga mellé a kis ördögfiókát, és a lány szemébe nézett. Arcára valami zavarféle ült ki: szemlátomást nem találta a helyzetnek megfelelő szót.
- Szívesen. – Mosolyodott el a varázsló, jobbjával ismét megérintve a szíve fölötti tájékot, épp csak egy pillanatra. Zsebébe kotort, és két hosszúkásra csiszolt türkizkék medált húzott elő.
- Ez micsoda? – Kíváncsiskodott a kisebb, rozsdás vaskerékhez hasonló hangján.
- Türkiz. Elrejt benneteket a kíváncsi szemek elől. Eredetileg a démonhordozóknak találták ki, hogy elfedjék a kisugárzásukat, de némi kísérletezgetés után megbizonyosodtam róla, hogy közvetlenül rajtatok is működik. Ha meg tudjátok szokni, hogy nem igazán érzitek saját magatokat, biztonságban elrejtőzhettek. – A két bőrszíjon függő medált a férfi kezébe nyomva, folytatta:
- Vegyétek fel, és induljatok. Minél messzebb, rejtőzzetek el a folyó túloldalán, menjetek a hegyekbe, keressetek menedéket, és egy darabig kerüljétek az embereket. Ha nem kevertek bajt, egy idő után megfeledkeznek rólatok, de tudjátok: ha hírét veszem, hogy bárkinek ártottatok, leveszem rólatok a kezem, és magatoknak kell megbirkóznotok az inkvizítorokkal!
Az incubus bólintott, az egyik láncot előbb a kicsi, majd a másikat a saját nyakába akasztva döbbenten nézett össze kisebb társával: bár látták egymást, valahogy olyannak hatott, akár ha egy árnyat néztek volna a falon, nem keltett különösebb figyelmet.
- Köszönjük. – Morogta halkan, mondhatni szégyenlősen a bestia, karjára véve a kócos ördögfiókot. A lány kinyújtotta a kezét, megborzolta az egyébként is szarkafészek módjára álló tincseket.
- Vigyázz a kölyökre, belőle lesz a démonok új nemzedéke. Ki tudja, talán még egy kis jó modor is csöpög belétek. – Mosolyogva húzta vissza a kezét, egy intéssel mielőbbi távozásra ösztökélve őket. A férfi biccentett, majd karján a kicsivel, átugrott az alacsony kerítésen, és elsietett. Pillanatokon belül elnyelték az árnyak, és patái halk kopogása is lassan elcsitult. A lány sóhajtva kapaszkodott meg a hinta vasrúdjában, tekintetét a távozókról az örökké felhős égre emelte. Az eső még mindig szemerkélt valamelyest, és átfutott rajta, hogy vissza kéne térnie a templom közelébe, amikor egy újabb fájdalomhullám ledöntötte a lábáról.

Szeme előtt vörös és sárga karikák táncoltak, ahogy jobbjával a szíve tájékát markolva vonszolta magát a nedves fűben. Bár kabátját még a régi korok teleihez igazították, mégis rázta a hideg. A fák közül kibukdácsolva lassan kaptatott fel az alacsony dombon, majd a tetején lerogyott és hanyatt dőlt a fűben. Kabátját lehámozta magáról, maga mellé terítette, mint valami pokrócot: a feszítő fájdalom oldódni látszott a mellkasában, és a feje is némiképp tisztulni kezdett. Szemeit behunyta, remélve, hogy így enyhíteni tudja a szikrácskák szédítő villódzását, de lázából fakadóan ez nem sokat segített. Arcát oldalra fordította, élvezte az esőtől harmatos fű hűvösségét. Talán egy fertályórába is beletelhetett, mire egy messziről érezhető, lobogó kisugárzásra lett figyelmes a liget csendjében. Még a démonok előtti korból emlékezett a Város folyón túl eső felében elterülő területre, s ami leginkább meglepte, az a háborítatlan béke volt, amit a hely árasztott: úgy tűnt, idáig nem értek el a rontó kezek, s bár az árnyak sok fura lénynek adtak menedéket, valahogy a fák közt megszűnt az ellenségeskedés. A béke szigete volt a Fenevad háborodott országának közepén.
Szárnysuhogásra lett figyelmes, tekintetét a felhők felé fordította: még épp látta, ahogy megbicsaklott szárnyaival védve magát egy nagy, sötét figura zuhan mellé, egyenest a kabátra.
- Elvesztetted a medálod. – A lány hangja elhaló volt, mint egy haldokló sóhaja, ahogy a hátára forduló társára pillantott.
- Valamit valamiért: a medálért cserébe megtarthattam az életem. Szerintem egész jó üzlet volt. – A démon nyögve felült, jobbját a bal mellkasán tartva, ujjai közül sötét vér szivárgott, testét égett hús bűze és enyhe kénkőszag lengte körül.
- Mutasd… - Ült fel mellé a lány, lefejtve a férfi ujjait a sebről. Elfintorodott. – Otthon összefércellek, de ennek több idő kell majd pár óránál.
- Ha az átok nem talál be, locsold meg! Kár, hogy nem volt nálam piros tojás, viszonozhattam volna a kedvességet. – Nevetett fel érces hangján, bár szinte azonnal fájdalmas grimasz ült ki arcára: oldalát, karjait számos vágott vagy horzsolt seb tarkította a többi régi heg tetején. A lány óvatosan kihúzta a kabátot a démon alól, és betakarta a reszkető szárnyú bestiát.
- Az különben is a lányok dolga. Szenteltvízzel locsolni egy allergiás démont…
- Só a sebbe; mindig beválik! – Elmosolyodott, tenyerét ismét a sebre szorítva. – Hagyj öt percet pihennem, és indulhatunk haza. Rád is rád fér, ne tagadd.
- El tudnám viselni. – Visszadőlt a fűbe, vörös haja napkitörésként terült szét körülötte. – A hely szelleme majd segít nekünk. De csak... Tényleg pár percet… – Azzal szemeit lehunyva ismét lehúzta egy lidérces lázálom.

II. Fejezet

Az éjszakát végül a csendes fák között töltötték, és másnap reggel harmattól és esőtől csatakosan, fájó háttal és sajgó tagokkal ébredtek. Az incubus sebei összehúzódni látszottak, ám ettől még rusnyább látványt nyújtott, mint előző este.
- Jobban vagy? – Kérdezte az álmosan pislogó lánytól, aki a magas, még sárgás lombot viselő fát figyelte a domb aljában.
- Mintha újjászülettem volna: fáj a fény, fáj a levegővétel, túl hangos minden zaj, és egyáltalán, a jó kis meleg vackomat akarom vissza anyám szíve alatt!
- Ezek szerint igen. – Mosolyodott el a férfi, felállva a földről megrázta magát: sötét tincseiből csak úgy röpködtek az enyhén szürkésre koszolódott vízcseppek. A lány is felállt, kabátját gondosan lerázogatva a vállára vette, majd barátja felé fordult:
- Menjünk Nyugatvégbe, ott meg tudunk szárítkozni, és a sebeiddel is tudok kezdeni valamit.
- Ketten erősebbek vagyunk. – Vetette fel cinkos mosollyal a démon, mire kisebb társa mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Valld be, hogy imádsz női testben járni.
- Ha másképp nem tudom meghódítani? – Azzal a férfi alakja apró szemcsékre foszlott, s rövid idővel később a lány kényelmetlenül fészkelődve, szemeiben sötét lobogással elindult a hajdani Ajtósi-Dürer sor felé. Menet közben érintette meg a nyakában függő kék követ, mire a lobogás elcsitult, s egy pillanattal később éppoly láthatatlan volt a kereső szemek számára, mint a hajdani hajléktalanok az aluljáró oldalában.
A Fenevad tombolása nem kímélt senkit és semmit: az esetleges túlélők pedig zavarodottságukat agresszivitással és vandalizmussal vezették le. Így történt, hogy a hajdani Nyugatvég névre hallgató démonoltó egykori üvegajtajának cserepei most jégkockákként borították a hatalmas épület és a hajdani pályaudvar közti terecskét. A pályaudvar ódon kupoláját szemlátomást éppoly csoda őrizte meg, mint a Ligetet: a gerendákon galambok turbékoltak, a síneken rozsdásodó szerelvények várták soha meg nem érkező utasaikat. Egy pillanatig elidőztek egy hajtány mellett az egyik vágányon – a lány gyermeki örömtől sugárzó szemei mosolyt csaltak az immár ismét saját lábán járó démon arcára. Sántítva, egymást segítve sétáltak be az üvegajtó hűlt helyén, betört kirakatok és szétszórt holmik közt vágva ösvényt maguknak egészen az épületkolosszus közepéig.
- Te várj meg itt, amíg kerítek kötszert és törülközőt. – Adta ki a parancsot a fiatal lány, miközben elsietett egy sötétkék táblácska alatt, amin egy pár és egy kerekesszékben ülő alak nézett arctalanul a semmibe. A férfi ismerte már ezt a fajta rutint, így óvatosan elvackolta magát egy szétszaggatott ruhákkal teli kirakat sarkában, tekintetével és érzékeivel a környéket vizslatva. Kissé bánta, hogy nem leskelődhet hordozója után, de néhány korábbi incidens – na meg sajgó oldala – meggyőzte a maradás helyességéről. Egy darab ronggyal letörölte a maradék vizet magáról, fejét a hideg fémnek támasztva várta, hogy társa végezzen a szokásos női hóbortjával: a mosakodással.

Bakancsos lába alatt csak úgy suhantak a méterek, ahogy ruganyos, lendületes léptekkel kaptatott fel a Széna térről nyíló meredek utcán. A Város e része még egész életszagú volt: néha egy-egy csapat ember jött szembe a járdán, gőzbuszok sipítását hozta a szél, a házakból a hétköznapi élettel járó különféle zajok szűrődtek ki. Úgy tűnhetett, mintha a világon minden rendben lenne, mintha sosem esett volna változás az emberek életében. Egy csapat vele egyidős fiatal röhögcsélve mutogatott utána, kabátját és fizimiskáját igyekezvén minél humorosabban bírálni. Démonaik kifejezetten nemzetközi módon mutatták ki nemtetszésüket a hordozóikkal egy levegőt szívó lány után, ám őt, ez cseppet sem érdekelte. Egyik kezével a zsebében, a másikkal egy kis csíkos szatyrot szorongatva baktatott fel, egy fél pillanatra elidőzve az Oscar nevű szórakozóhely cégére alatt. Átsétált a jókora várkapun, végig a macskaköves utcácskákon, ahol egyszeriben megszűnt a korábbi zajongás: fölötte oltalmazón borultak össze a középkori házak; a gyerekkorából ismert zajos, büdös automobilokból most egy sem akadályozta a szabad közlekedésben. Nem volt véletlen, hisz hónapok óta senki sem merészkedett a hegy tetején álló várnegyed közelébe, ám azt senki sem tudta volna megmondani, mi okozta a különös elfordulást a Város egykori gyöngyszeme elől. Fütyörészve lóbálta kezében a szatyrot, tekintetét a megszürkült, csipkés tornyú templomra függesztette: szomorúan látta, hogy az egyik tornya teljesen leomlott, hatalmas kőtömbökkel borítva az előtte elterülő teret, és elfedve a folyóra nyíló kilátást. A teteje beszakadt, az ablakait mágikus robbanás feszíthette ki. Tovább bandukolt, el egy rég elhagyott, felborult hintó mellett, míg el nem érte a hajdani Sándor-palota épületét. Egy csepp sajnálat nélkül figyelte a leomlott erkély hajdani helyét, miközben átvágott az immár halott füvű dísztéren, és a Sikló állomás melletti kőfalhoz sétált. Neki háttal egy hosszú, fekete hajú férfi ücsörgött, félmeztelen mellkasát süttetve a felhők közül néha átszüremlő, forró napfényben.
- Késtél. – Fordult felé, miközben a lány felhúzta magát a kőfalra, lábát a messzi mélységbe lógatva ölébe vette és kibontotta a kis csomagocskát: két műanyag dobozban meleg krumplit és ázsiai módra sütött húst hozott.
- Nem késtem, csak kényelmes tempóban jöttem. Neked sem ártana kicsit kímélni magad, amíg teljesen beforrnak a sebeid. Ráérsz akkor hiperaktívnak lenni, ha meggyógyultál. – Két pár pálcikát húzott elő a kabátzsebéből, gondosan kettéosztva a köretet és a húst a két doboz közt, majd a nagyobb adagot a férfi kezébe nyomta az egyik evőalkalmatossággal együtt. – Guten Appetit.
- Megint én kapom a többet? – Kérdezte a démon, ügyetlenül forgatva hosszú ujjai közt a pálcikákat, majd az egyszerűbb megoldás mellett döntve, kézzel kezdte magába tömni az ételt.
- Te vagy a férfi. Másrészt, a gyógyuláshoz erőre van szükséged. – Elnézte egy darabig az incubus éhenkórász tekintetét, ahogy vadállatként próbálta minél gyorsabban – és a legkevésbé sem kulturáltan – eltüntetni a maga adagját, mintha attól tartana: elveszik tőle. Mosolyogva csóválta meg végül a fejét, miközben nekilátott a saját ebédjének, tekintetét a szemközti látképre irányítva. Elmélázva evett, rövid szüneteket tartva két falat között, merengőn vizslatva a folyó túlpartját, a hajdani Országház épületének romjait, az egy-két épen maradt panelkockát, a távolban elterülő, a pusztulást valamilyen csoda folytán túlélő negyedeket. Csak néhány sikertelen kísérlet után tudatosult benne, hogy már csak a levegőt próbálja magához venni, és hogy barátja furán méregeti őt, olajos ujjait nyalogatva.
- Megint rá gondolsz, igaz? – A lány arcára ekkor komor felhő úszott: összeszedte az üres dobozokat, pálcikáikat a zsebébe süllyesztette, a szemetet egy meggörbült szemeteshez vitte. Mikor visszatért, a démon még mindig kérdőn nézett rá, időnként megbirizgálva a mellkasát átszelő kötéshalmazt.
- Amióta elment, rajtad kívül nem maradt senkim. Ne! – Tartotta nyitott tenyerét a démon felé. – Ne is próbálj olyasmikkel vigasztalni, hogy: „úgyis vissza fog jönni!”, meg ehhez hasonlók. Nem vagyok már kisgyerek, különben is: ami nem öl meg, az erősít.
- Vagy később végez veled. – Átfordult, patás lábait átdobta a korláton, társához hasonlóan a semmibe lógatva őket.
- Addigra úgyis végez velem a munkám. – Sóhajtva pillantott körül a várnegyed, az alant elterülő Város romjain. Rövid csend után szólalt meg ismét:
- Nézd a Várost. Nem változott semmit.
- Ha te semminek nevezed a pusztítást, a háborút, a gruftik új nemzedékét, a Fenevad tombolását, és úgy lényegében az élet gyökeres felfordulását, – számolta ujjain az incubus – akkor kifejezetten fura képalkotásod van a semmiről!
- Nem hagytad, hogy végigmondjam. Nem változott semmit ahhoz képest, aminek én megismertem, amiben felnőttem. Gyerekként éppúgy voltak rossz emberek, akiktől óvva intett a családom, éppúgy voltak alkeszok, voltak tapizók, voltak sargatan démonok, csak nem láttuk őket. Most meg itt jártok köztünk…
- Ne végy egy kalap alá a te pokolbéli démonaiddal! – Szakította ismét félbe, sárga szemeiben némi durcás izzással.
- Te sem vagy sokkal különb náluk, de most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy én már akkor is démoncsemetékkel játszottam együtt a játszótéren, amikor még nem tartozott hozzájuk farok, meg plusz pár csáp, meg szárnyak, meg egyéb gusztustalanságok. Csak csúnyácska gyerekek voltak a világban, meg voltak fura felnőttek, de könyörgöm: akkor is itt voltak köztünk. Aztán, ha úgy tetszik, felnyílt a szemünk, és már láttuk a démonok igazi alakját, ami valljuk be, nem sokat nyom a latba, ha egy pedofil állat épp kitekerni készül a nyakad, vagy az iskola legnagyobb fenegyereke a sargatan démonjával karöltve akarja kitölteni rajtad a mérgét. Semmi nem változott, pusztán a körítés lett más. Nekem mindig is részei voltak a hétköznapi képnek: azzal, hogy lefejtették az asztrálhomályt a szemünkről, csak objektívet kellett cserélni. Valahogy az emberek megfeledkeztek erről, és amint láthatóvá váltak a démonok, egyből egymásnak esett a két faj, pedig addig milyen jól meg tudtak élni egymás mellett! Ennyit nyomna a latba egy puszta fizikai érzékcsalódás?
- Ezek szerint… - Vont vállat az incubus, ezzel próbálva palástolni, hogy már rég elvesztette a fonalat a lány egyre szenvedélyesebb okfejtésében, ám úgy tűnt, ezzel pont az ellenkező hatást érte el: barátja most ragyogó szemekkel felé fordult, és tovább beszélt.
- Na, látod! Valamiért senki nem képes megérteni, hogy ti végig itt voltatok, vagy nem voltatok, hisz nem változott semmi! Éppúgy megszálljátok az embereket, éppúgy az akaratotok alá hajtjátok azt, aki hagyja, és éppúgy élősködtök rajtunk, mint ahogy az emberek egymáson. Kérdem én: változott valami?
- Nem?
- Na, ugye! De nem is erről akartam beszélni… - Felállt, a vékony korláton állva kabátját langyos szél hullámoztatta. A férfi egy pillanatra riadtan kapta oda a tekintetét, félve, hogy hordozója leszédül a magasból, de úgy tűnt, a lány szenvedélyes átszellemülése szó szerint odaszögelte őt a mellvédhez.
- Nézd meg a Várost! – Kiáltott fel, karját az ólmos színű látkép felé tárva. – Sőt, ne csak nézd: lásd! Attól, hogy romba dőlt, hogy megerőszakolták, hogy tönkretették, hogy a Fenevad tombolva rop táncot a hamvain, az nem változtat a tényen, hogy a Város már rég halott, a lakóival együtt! – Az utolsó szavakat már ordította, ahogy a szél egyre erősebben cibálta a kabátja szegélyét, mintha nyomatékot akart volna adni a szavainak.
- Hallod? Ébredj, Városom! Ébredj, tépd le az ólomszürke hályogot a szemedről, rázd meg magad, és tipord el az elnyomóidat, démont és embert egyaránt! Ébredj, mert talán sosem lesz többé alkalmad, hogy újra színekbe öltözz! Színeket akarok, vöröset, sárgát, harsogó zöldet, békés kéket, és még megannyi másikat, illatokat, életet akarok, egy élhető életet, démonnak és embernek egyaránt! Egy élhető teret, egy élhető Várost, sőt! Egy élhető világot! – Leguggolt, megragadta a férfi vállát. – Hát nem ez lenne a dolgunk? Nem az lenne a dolgunk, hogy az életterünkön változtassunk, a hozzáállásunkon, ahelyett, hogy hagynánk, hogy a közöny és a gyűlölet ólmos szürkesége lehúzzon? Nem össze kéne fognunk és egymást segítenünk, ahelyett, hogy egymást irtsuk, hordozók a hordozót, démonok a démont? És mégsem… - Térdre rogyott, kezeit az ölében kulcsolva össze szomorúan nézett a várost átszelő folyó lassan hömpölygő, barnásszürke vizére.
- Ilyen eszelős szenvedélyt utoljára a bátyád szemében láttam, mielőtt átlépett a kapun. – Súgta a démon, átkarolva a reszkető lány vállát.
- Ő is elhagyott minket, mert túlságosan unalmas és fojtogató volt ez a világ a számára. Vele akartam menni, de azt mondta, kicsi vagyok én még a világok közti mászkáláshoz. Erre tessék! Most senki sem mehet se ki, se be: elszigeteltük magunkat, magánzárka lettünk, sőt, a világok tengerében a Föld lett a világok zárt osztálya! Látogatási idő nincs, kérjük, az újonnan érkezettek vegyenek egy nyugidzsekit a készletből és álljanak be a sorba… - Reszketve takarta el a szemét, könnyed mozdulattal, mintha csak a port akarná kisöpörni a szeméből.
- Egyszer visszakapod a bátyádat, és visszakapod a városodat is, ne félj. Addig meg élhetővé tesszük a magunk módján: segítünk másoknak is túlélni benne. Kell ennél szebb elfoglaltság, te, embergyerek?
- Nem… - Engedte le végül vízfoltos kabátujját a lány, kisöpörve néhány vörös tincset a szeméből. – Igazad van. A többiekért erősnek kell maradnunk. Egy darabig csendben ültek, nézték a lassan hömpölygő vizet, a néhány megsárgult levelet a sínek fölé lógó fák száraz ágain.

Némán battyogott a budai rakparton, nem messze a barnás hömpölygéstől. A folyót körüllengő nedvesség- és kanálisszag édeskés elegye elbágyasztotta az érzékeit, de nem is igazán volt szüksége rájuk: az egyre szürkülő úton akár vakon is visszatalált volna kicsiny vackába: a rakpart fölé boruló hegy sziklatemplomának maradványaiba. Pár lépéssel társa előtt sétált, némán: a vizet kémlelve a múlton merengett.
- Hallgatag vagy. – Szólt előre a démon, egy rozsdás konzervdobozt rugdosva maga előtt.
- Gondolkodom. – Tekintetét most az előttük magasodó hegyre emelte. – Csak a szokásos „ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem?” dilemma. Majd elmúlik.
- Ennél azért többről van szó. – Lépett mellé a férfi szárnyait finoman megrázva, akár egy loncsos kóbor eb egy kiadós eső után.
- Hagyj már a család témával, könyörgöm! Nem keres senki. Amióta kitört a parasztlázadás, senki sem jön be, se nem megy ki a Városból. Őrzik a határokat, és akin nincs meg a bélyeg, az bizony marad a fenekén… Rajtad kívül nincs senkim, és nincs is másra szükségem. Amíg tőled az inkvizítorok el nem választanak, addig… Addig nincs gond.
- Inkvizítorok, - nevetett fel az incubus, karjait összefűzve a tarkóján ruganyosabb járásmódot választott magának – azok a szerencsétlenek még egy impet sem tudnak megkülönböztetni egy vigyori kerti törpétől. Nem tudom, miért aggódsz ennyit miattuk.
- Pont ez a tudatlanságuk az, ami ennyire veszélyessé teszi őket. – Sóhajtott a lány, kikerülve egy felborult automobilt. – Az ember alapvetően retteg mindentől, amit nem ismer. Ez alól a gruftikat sem menti fel semmi. Kellő félelmet tápláltak az újoncaikba ahhoz, hogy azok eszüket vesztve ugorjanak neki bármilyen gyanús lénynek. Aztán ez szépen kicsúszott az irányításuk alól, és most mindenki ihatja a hülyeségük keserű levét. Még ha tényleg csak veszélyes démonokat űznének, akkor azt mondanám: rendben, igazatok van. De egy ártatlan liftkezelő impet ilyen… Brutális módon megkínozni, majd tükörbe zárni, aztán a pofájába röhögve rommá tiporni?! Még egy állat sem bánik ilyen kegyetlenül a vacsorájára szánt prédával. – Kezeit ismét a zsebébe dugva, nyakát a vállai közé húzva dacos némaságba burkolódzott, ezzel jelezve társának a beszélgetés további menetéről alkotott véleményét. Csendben lépdeltek a kihalt, néha pár kiforgatott ronccsal teleszórt úton, egészen a hegy lábáig, ahol egy keresztutcán felsétáltak a hajdani templom előtti kis terecskéhez. Együtt mozogtak, rutinszerűen véve az esetleges akadályokat, melyben a démon ügyessége sokat segített az egyébként alacsony, ám kifejezetten masszívnak és ügyetlennek ható lány mozgásán. Csak a kovácsoltvas kapu előtt váltak ismét szét: az incubus szemmel láthatóan megborzongott, ahogy a finom mívű bejáratot vizslatta.
- Ez már a mi menedékünk, nincs mitől tartanod.
- Attól még szent hely volt valamikor. Különben is, csak a régi emlékeket idézi, még Keghmarról.
- Kapuőr korodból?
- Abból. – Visszafordult a romos látkép felé. – Ezek szerint ma este nincs munkánk?
- Errefelé nincs. Holnap bejárjuk a túloldalt, meglátogatunk néhány kedves ismerőst. Ha az ő terepükön sem akad semmi, akkor marad a kirándulás fel a Svábhegyre: a gruftik úgyis mindig szervezkednek valamit, és ahogy a várost ismerem, nem kell sok idő ahhoz, hogy egy esetleges terv a különvált inkvizítorok fülébe jusson. Azzal sarkon fordult, és eltűnt a kovácsoltvas kapu mögötti sötétségben.

Későre járt, mikor az utolsó kis gyertyacsonkot is meggyújtotta a templom épen maradt hátsó barlangjában. A tágas, természet formálta barlang egy része beomlott, de egy titkos kis nyíláson átpréselve magát megtalálta a tökéletes búvóhelyet a világ elől. A szenteket formáló szobrocskákat és képeket már rég elhordták a jólelkű zarándokok, így csak a néhány épen maradt pad, és a csupasz oltár emlékeztetett hajdani templom mivoltára. A hátsó barlangrendszer java részét szintúgy eltorlaszolta a földrengéstől leomlott mennyezet, így bár messzebb nem tudott menni, a törmelékfal és a barlang eredeti falai egy két embernek szűken elegendő zugot zártak közre, amit a lány igyekezett minél otthonosabbá tenni a Város különböző romjaiból összehordott apróságokkal. Az egyik sarokban egy régi matrac hevert, méretes, laposra aludt párnával; szemközt egy jókora láda szolgált kicsiny asztal gyanánt, rajta egy fél vekni, kissé száraz kenyérrel. A legszembetűnőbbek azonban a termecske falain szétszórtan függő tükörszilánkok voltak: mindegyik legalább írólap nagyságú, s most sokszorosan verték vissza a pár szál gyertya halvány fényét. A legnagyobb, majdnem teljes tükör az asztalkával szemben kapott helyet, a hevenyészett ágy és a szemközti kis polcocska között, ami megannyi apró, ám annál hasznosabb tárgy alatt roskadozott: konzervnyitó; egy házilag összeeszkábált lábakon álló főzőlap; két fatányér, hozzá tartozó kanállal; néhány papírba csomagolt, felcímkézett gyógyfű és rengeteg mesekönyv. A templomban találtak egy régi, kissé csonka Szentírást – a lány esküdni mert volna arra, hogy valami hiányzik belőle, de képtelen volt behatárolni, pontosan micsoda – így az is helyet kapott a régi korok meséi között. Elfújta az ujja hegyén táncoló lángot, félretolta a fél vekni kenyeret maga előtt az „asztalon”, ahol láthatóvá vált egy régi kazettás diktafon. Egy antikvárius szétvert kirakatából emelte el néhány hozzá tartozó kazettával együtt, és némi ügyeskedés után sikerült életet lehelnie a ketyerébe. A matracon heverésző démonra pillantott, akinek minden figyelmét egy kavics feldobása és elkapása kötötte le.
- Gyere, neki kell állni a ma esti kísérletnek.
- Muszáj? – Dobta fel ismét a kavicsot, ám az ahelyett, hogy a leesett volna, lassan pörögve megállt a levegőben. – Nem mintha nekem marha kényelmetlen volna, csak…
- Nincs csak. Gyere szépen, és megtiltom, hogy a szememet használd!
- Ünneprontó. – Morogta az orra alatt a férfi, miközben alakja elfoszlott, finom porcsíkként úszva a lány halántéka felé. Pár pillanattal később felderengett a szemében, ezzel egy időben áttetsző árnyalakként jelent meg a tükörben, a fiatal nő háta mögött.
- Azt mondtam nincs leskelődés! – Szólt rá a démonra, miközben az ágyra dobta a híres-hírhedt kék kabátot, és némi piszmogás után működésre bírta az ósdi diktafont.
- Hatos számú kísérlet, este nyolc óra… - Halk kattanással nyitotta ki a zsebórája fedelét. – Harminckét perc. Ember-démon együttműködési kísérlet, második fázis: fizikai fúzió a hordozó és a megszálló között. – Nagyot sóhajtva meggyőződött az incubus távollétéről, s valóban: az árnyalak eltűnt, s saját szemeiben sem látott lobogást. Egy mozdulattal rántotta le magáról a felsőjét, tekintetét tulajdon szemeibe fúrva, enyhe pírral takargatva magát önnön tükörképe elől.
- Indulhat. Nyisd ki a szárnyad.
Mintha izzó dárdákkal próbálták volna belülről-kifelé átszakítani a bőrét: érezte, ahogy lapockái a szó szoros értelmében átrendeződnek, s látta maga előtt a háta mögötti tükör tükörképét, mely a fenti érzést hátborzongató látvánnyal tetőzte. A csontok kifelé fordultak, új összeköttetések és idegek formálódtak, új ín fogott össze új izmokat, s mindeközben a lány hófehér hátán kísérteties táncot jártak a szabadulni próbáló, egyre fejlődő szárnykezdemények, sötétvörös véraláfutást húzva maguk után, amerre jártak. A kín már-már elviselhetetlen volt, de igyekezett tűrni, minden szellemi erejével a háta mögötti képbe kapaszkodva. Muszáj volt kitartania, hisz csak ezzel kerülhetett közelebb az álmához, ahhoz, amiért anno ezt az egész műsort vállalta: repülni akart, saját erőből, saját – kölcsönvett – szárnyain, kék csillagként hasítva a Város szürke levegőjét. Az új csontok most megállapodtak, hátában a késszerű döfések most kínzó szorításnak adtak helyet: mintha egy számmal kisebb bőrbe próbálták volna belegyömöszölni. A feketésre színeződött bőr végül engedett: hátborzongató reccsenéssel adta meg magát a feszítő erőnek, a sebekből sötétvörös vér csordult, ahogy két nyálkás, szürkés bőr borította csonttüske türemkedett ki a nyílásokon. Ajkába harapott, elfojtva ezzel a torkában gombóccá gyúródó sikítást. Összegörnyedt, remélve, így valamivel enyhülnek a kínjai, de csalódnia kellett, sőt: a tüskék most lassan növekedésnek indultak, pontosabban egyre kijjebb csúsztak. Érezte a belülről emésztő tüzet és a friss szárnyakon a megdermedő nyákot, szája szegletéből vér csurrant az erős harapást követően, ahogy gyötrelmesen lassan, miliméterről-miliméterre követte a szárnyak növekedését. Idővel azonban a tüskék megakadtak, s szemlátomást egy új szakasz volt kifakadóban, amikor a lány elkapta a tekintetét a tükörről, és patakzó könnyekkel felkiáltott:
- Elég! Hagyj el démon!
A férfi szinte azonnal mellette termett, hogy elkapja az asztalra boruló barátját: sebei most éhes madárfiók-szájakként tátongtak a hátán, mélyükben látta a helyükre rendeződő fehér csontokat. Incubushoz nem méltó módon takarta el a szemét, miközben a lány keze ügyébe tette a felsőjét, és várta, míg meg nem hallja a helyére simuló ruha suhogását. Csak ekkor fordult ismét vissza szenvedő társához.
- Hozzál vérfüvet az egyik pakkból… - Nyöszörögte újra az asztalra borulva, közelebb húzva a szájához a diktafont, melynek szalagja még mindig ütemesen kattogott. Most visszatekerte, s néhány próbálkozás után a kellő szakaszhoz igazítva a szalagot, megszólalt:
- Hatos számú kísérlet, este kilenc óra tíz perc. Eredmény: Két… Hány centis tüskék lehettek ezek? Öt? Hat? Mindegy. Két kisarasznyi csonttüske, egy sajgó hát, egy borzalmas éjszaka. Új készlet vérfüvet kell szednünk valahol. Összesítve: teljes kudarc. Ma sem fogunk repülni… - Fogát összeszorítva húzta fel a hátán a csatakosra ázott ruhaneműt, felfedve a két, még mindig nyíltan szivárgó sebet.
- Tömködd csak bele, és húzd össze. – Felszisszent, ahogy a démon – engedelmeskedve a parancsnak – tömködni kezdte a száraz szénához hasonló, vöröses színű szálakat a lány sebébe.
- Lesz ez még jobb is, ne félj.
- De nem ma éjjel. – Pirulva emelte fel a fejét, tekintete összeakadt a tükörben a háta mögött ténykedő férfiéval. – Te gyorsabban gyógyulsz. Megkérhetlek, hogy… Segíts rajtam?
- Előbb ezt befejezem. – Atyásan mosolyogva ténykedett tovább, majd az összeforrni látszó sebeket elengedve ismét elmerült hordozója testében, hogy egyszerre billentsék álomra megfáradt fejüket. Az utolsó gyertyaszál hamarosan sercegve kialudt, ahogy a kattogó diktafon is lassan a kazetta végére ért, majd egy hangos csattanással megállt.

III. Fejezet

Másnap reggel, dacolva a démon marasztaló szándékával (ami két, egy testbe zárt lélek számára nem is olyan egyszerű!) és a hátát húzó izomlázzal, igyekezett minden szükséges holmit összeszedni a rájuk váró útra. Ritkán tett nagy kitérőket a Városban: egyrészt a barátját féltette az ész nélkül vadászó inkvizítoroktól, másrészt sosem kedvelte a tömegközlekedést, a magából kitaszító tömegekkel és a megvető tekintetekkel, így nem maradt más, mint a gyalogtúra. Még egy szeretetteljes pillantást vetett kicsi, koszos, de otthonos vackára, majd egy verseskötetet a zsebébe süllyesztve vállára kapta a táskáját, és kipréselte magát a kijárat felé vezető sziklák között. A démon odakint toporogva várt rá, a reggeli nap átszűrődő pászmáit figyelve a folyó vizén.
- Tényleg nem kéne megerőltetned magad. – Súgta oda, miközben segített a lánynak betenni a hatalmas vaskaput.
- Bagoly mondja… Megnyugtatlak, útközben nem lesz több kísérlet, és egy jó darabig nem keveredünk haza. – A túlpartra nézett. – Induljunk. Nem szerencsés, ha sokáig látnak minket egy helyben álldogálni.

Hosszú bolyongásuk az első napon nem járt sikerrel: az éjszakát a város szívében, egy kifosztott bolt hátsó raktárában töltötték, a lebukás veszélyétől és az éjszaka vészterhes hangjaitól kísérten. Az eljövendő délelőtt azonban megcsillantott némi reményt: az egyik tízemeletes romjainak tetején egy csapzott sörényű, farmermellényes srác ücsörgött, szája szegletében cigarettával, kezében egy dobozos habvizet szorongatva szemlélte a körülötte elterülő káoszt. A közeledők jöttére ujjai közé csippentette a koporsószög maradványait, és vigyorogva feléjük fordult.
- Adjisten! – Kiáltott fel a lány, finoman a háta mögött ácsorgó démonra pillantva.
- Isten? Itt? – Nevetett le a megszólított, a csikket a törmelékhalmok közé pöckölve.
- Hallottál valamit az inkvizítorok felől? – Húzódott egy picit feljebb a betontömbökön a kékkabátos, táskájából egy friss doboz itókát kotorva elő, feldobta a szemétdombon trónoló ismerősnek. Az, egy fanyar mosollyal kapta el a felé érkező ajándékot.
- Semmi különös, csak a démonzabrálók ölik egymást. Inkvizítornak, grufitnak itt semmi nyoma. Ha úgy tetszik, nyugton vagyunk hagyva. – A lány vizslató tekintetére csak kisöpört pár kósza tincset a szeméből, hogy lássa a habvíz nyitófülét. – Ne nézz így rám, ha tudnék valamit, elmondanám. Egyéként kösz! – Emelte meg a dobozt a lány felé, nagyot húzva a keserű italból.
- Én köszönöm a segítséged… - Mászott vissza a kísérője mellé, kissé ügyetlenül még a hátát húzó sebek miatt, amik bár egész gyorsan gyógyultak a vérfűnek, no meg a démon páratlan képességeinek köszönhetően, még mindig éreztették a jelenlétüket.
- Jársz még erre? – Kérdezte a srác, visszahelyezkedve abba a kényelmes tartásba, amiben eddig a romokat szemlélte.
- Ha járok, hozok még, ne félj. – Mosolygott fel régi ismerősére, aztán intett, és magával húzva a feszengő incubust, elsietett a következő sarok felé.
- Miért itatod ezt a szerencsétlent? – Kérdezte végül a démon, hallótávolságon kívül érve a csapzott figurától.
- Mindenki úgy segít, ahogy tud. Ő csak könnyű fejjel szeretne merengeni. – Némi csöndes bandukolás után a férfi egy pillanatra megtorpant.
- Volt nálad habvíz, és nekem nem szóltál?!

Az utcákat róva nem csak ismerősök után kutatott, hanem lehetséges eszközök, élelem és ruha után is: emlékezett még a pusztítás előtti életére, a kölyöklelkű fiatalra, akiben soha fel nem merült volna a gondolat, hogy egy nap betört kirakatok megszaggatott áruiból fogja fenntartani magát. Démona néha elkószált mellőle, hogy szemügyre vegye a környező utcákat a házak tetejéről, vagy csak futott néhány kört, hogy csillapítsa a benne uralkodó kilométerhiányt. Ilyenkor volt ideje töprengeni, miközben tekintete ismerősök és veszélyforrások után kutatott. Milyen átlagos gyerek volt, mielőtt mindez elkezdődött! Igaz, kicsit visszahúzódó, kicsit magának való, és talán túlságosan többre becsülte a könyveket az élő barátoknál, de ez így volt rendjén: ő nem háborgatott senkit, és senki sem háborgatta őt. Ám saját emlékein kívül valahogy képtelen volt bármilyen arcot vagy személyt felidézni: mintha a Fenevad tombolásával együtt a régi élete is semmibe veszett volna. Csak töredékekben emlékezetett a pusztulás előtti időkre, s csak még homályosabban a gyerekkorára, családjára, esetleges barátaira. Bátyja elvesztése óta pedig nem tudhatott mást maga mellett, csak ezt a bohó természetű incubust, és csöndes barátait: a könyveket.
Sorra véve néhány kisebb démonfészket sem jutottak sokkal előbbre a kutatásban: bár tudta, hogy a Város alatt húzódó csatornarendszerben úgy terjednek a pletykák, mint bozóttűz augusztus közepén, most még az alacsonyabb rendű démonok is csak a vállukat vonogatták a kérdezősködő lányt hallgatva. A szokásos gyötrelmekről – a vadállattá degradálódott démonzabrálókról, a rajtaütésszerű grufti támadásokról, a titokzatos és könyörtelen inkvizítorokról – persze folyamatosan folyt a suttogás, de a harmadik napra már nem akadt olyan történet, amit ne hallott volna. Mégis úgy döntött, befejezi az aktuális kört, hisz lelke mélyén úgy érezte, nem tehet mást. S ha el is csüggedt, valami titokzatos melegség áradt szét a szívében, amitől új erőre kapva képes volt még a legfáradtabb, legszomorúbb és legkínzóbb helyzetből is felállni, és menni tovább. Így esett, hogy a hét végére sikerült elérniük a Város határában húzódó öreg gyárnegyedet. Az örökké felhős égen már alacsonyan járhatott a Nap: sejtelmes, nyomasztó alkonyi félhomályba burkolódzott az egykori főváros. A betört ablakú téglaépületek közt haladva messziről ütemes, gépszerű zúgást sodort feléjük a szél: utolsó mentsvárához érkezve remélte, ezúttal sikerrel járnak.
Megtorpant egy pillanatra a legutolsó épület zárt ajtaja előtt: odabentről immár szívverésszerűen lüktetett egy mély, egyhangú basszus, belevegyülve egy tömeg egybemosódó kiabálásába. Sóhajtva hívta magához az incubust, aki a tetőn át érkezve – és kis híján sikítófrászt hozva a hordozójára – hamarosan elfoglalta helyét a lány türkiztől védett tekintete mögött. Benyitva az ajtón a zaj hangorkánná duzzadt: kabátja szegletét rezgették a ritmusok, szemét elvakította a néhány kósza, éles reflektorpászma. A tömeg a létező legfurább alakokból állt, akiket csak látott: néha nem igazán tudta eldönteni, emberek vagy emberszabású robotok közé vetette-e a sors. Mivel a legtöbben legalább fél fejjel magasabbak voltak nála, köszönhetően a futurisztikus ruhákhoz elmaradhatatlanul társuló holdjáró cipőknek, viszonylag könnyen utat vágott magának a körülötte vonaglók derékmagasságában. Hogy ráakad-e a keresett illetőre, az nem volt kérdés: a maga két és fél méteres sziluettjével már a bejáratnál kiszúrta a tömegben, így úttörés közben csak követnie kellett, mint pusztában a templomtornyot, s közben csak arra kellett ügyelnie, hogy a nagy együtt lüktetésben ki ne verjék a szemét a különböző hirtelen mozduló testrészek. Többször is hálát adott az égnek az aprócska termetéért, mire elérte a fiatal férfit, aki szemlátomást teljes extázisban vonaglott a zene ütemére, ügyet sem vetve a felé lobogó és kiabáló lányra. Annak végül nem maradt más választása: az egyik fejrándításnál belemarkolt a férfi fekete-zöld műanyag csápjaiba, és fülmagasságba rántotta az óriás fejét.
- Szerbusz, Cyb! – Ordított bele a hegyes fülbe, mire a tulajdonosa első ízben hatalmasat ugrott ijedtében, majd összeszedve magát végre eljutott odáig, hogy derékmagasságban kezdje keresni a támadóját.
- A ragya vigyen, a frászt hoztad rám! – Körülsandítva lejjebb hajolt. – Hogy találtál meg?
- Nem volt nehéz. Egyrészt, még így is kitűnsz a tömegből, - nézett mélyen a férfi őzbarna szemeibe – másrészt, újra kéne töltened az álcaköved.
A termetes alak ekkor körülsandított, majd a tömeg széle felé terelte aprócska támadóját, míg egy nyugodt – és valamivel csendesebb – sarokban újra megszólalt.
- Hogy festek… „odakintről”?
- Ugyanígy, csak kevesebb szőrrel. Amúgy jók a csápjaid, eltakarják a szarvaidat.
- Tetszik? – Vigyorgott rá a termetes alak, kihúzva magát feljebb csúszott bő, láncos nadrágjának szára, láthatóvá téve az alóla kikandikáló patás lábakat. Valóban: ahogy figyelte a termetes pasast, időről-időre megrezgett az álcája, és a daliás vonásokat állatiasabb, kecskeszerűen hosszabb és szőrösebb vonalak váltották fel, ráadásul időnként látta kivillanni az említett szarunyúlványokat, ahogy busa fejét a zene ritmusára ide-oda ingatta. – Öregem, hogy ez mennyivel jobb, mint nimfákat kergetni az erdőben!
- Hallottál mostanság valami érdekeset, szatírom? – Próbálta belefojtani a szót a látszólag egyre inkább átszellemülő ismerősébe.
- Nem szatír, faun! – Intette meg tettetett durcássággal a lányt. - Érdekeset? Itt mindig akadnak jó történetek! Ott van például a…
- Pontosan tudod, hogy miért jöttem, te vén kecske! – Mordult rá haragosan a férfira, mire az sóhajtva végre megállt egy pillanatra.
- Jól van már, te vészmadár. Ha az inkvizítoraidra vagy kíváncsi, idáig már nem merészkednek ki. Volt valami balhé Kőbányán, elvileg kordont vontak az egész kerület köré, de ezen kívül semmit nem hallottam. A területemen minden rendben van: semmi sem kerülheti el Cyb, a faun figyelmét! – Büszkén kihúzta magát: a lány látta a háta mögött ide-oda csóválódó rövidke kecskefarok árnyát a falon.
- Akkor én mennék is. – Intett az ajtó felé. – Pár hét múlva újra jelentkezem, ha közben hallanál valamit, küldj egy impet a csatornákon keresztül: ők tudják, hol keressenek.
- Úgy legyen. Biztos nem maradsz egy kicsit tombolni? Remek feszültségoldó, nézz csak rájuk! – Mutatott az egy emberként mozgó tömegre. – Hordozó, démon és egyéb különös ideát rekedt lény itt egy emberként tombolhatja ki magát. Hogy a te szavaiddal éljek, terápiás összejövetelnek is felfoghatod. Na? – De mire a mondat végére ért, már csak a kék kabát szegélyének cikkanását látta eltűnni a sűrű tömegben.

lampa.jpgValahogy a hazafelé vezető út mindig rövidebb a többinél - így merengett csendben battyogva a Liget fái között. Az Elefántos Kapunál váltak el egymástól az incubussal, külön utakon járva körbe a zöld kis szigetet a pusztulás közepén. A férfi nem ellenkezett: tudta, mennyire fontos barátjának az a rövid kis idő, amit a csöndes mélázással tölthet Földanya ölelő keblén. Ez volt a Város egyetlen olyan része, ahol nem félt magára hagyni őt: bár az árnyak időnként messzire nyúltak, és fura, sötét alakoknak adtak menedéket, valahogy érezte: itt mindenki szívesen látott vendég, és senkinek sincs félnivalója a többi idetévedt vándortól. Így hát a démon az árnyak takarásában elindult a Liget peremén, míg a lány bevette magát az időközben megsűrűsödött fák közé. Érezte, ahogy a tagjait mereven tartó görcsös figyelem lassan kienged; hagyta, hogy a lába vigye őt, amerre kívánja, s közben egy régi dallamot dúdolt maga elé.
- „Mint nagy kalap, borult reám a kék ég…” – Rövid életű melódiáját a felismerés fojtotta belé: valóban, a vöröses derengés most inkább volt tiszta és kékes, ami még a Liget fái közt sem volt különösebben jellemző az éjszakára. Tisztulna az ég? Felpillantott, s valóban: a sűrű ágak takarásában látta, hogy az összefüggő felhőtakaró foszladozni kezd, időnként ezüstös pászmákkal hintve meg az előtte elterülő sötétséget. Gyermeki örömmel szaporázta meg lépteit egy tisztább, ritkásabb terület felé sietve, remélve, hogy rég nem látott pajtásaira bukkan: a csillagokra, és a holtak tükrére - Hold anyóra.
Nem járt messze a Petőfi Csarnok mögött nyújtózó mezőtől, amikor torkában gombóccá fagyott rémülettel torpant meg, és simult az egyik közeli fához: nem messze előtte egy alak lépdelt, s bár semmit sem volt képes kivenni belőle, tisztán hallotta derűs, meleg hangját, ahogy énekelt:
Kavicsokat dobál
A szélben Delecroix
Budáról Pestre
Hadd vigye az este…

Hidakon kel át
Sötétben járkál
Menekül mindenki elől.
Bujkál a végzete elől…

A vészvillogó lassan elcsitult agya hátsó szegletében, ahogy elengedte a göcsörtös fatörzset, és az idegen után iramodott. Bár a démon nélkül némileg esetlenebb volt, igyekezett minden erejével a lehető legcsendesebben osonni a titokzatos alak után. Óvatosságán felülkerekedett a kíváncsisága, az egyre tisztuló kékes-ezüstös félhomály és a zengő dal teljesen kiverte a fejéből a korábbi megfigyeléssel kapcsolatos terveit. Az utolsó fánál megtorpant: figyelte, ahogy az éneklő idegen lassan kisétál a nyílt mezőre, egyenesen a dombocskára hágva, ahol alig egy hete még ők aludtak a démonnal a templomi akció után. Gondolatai kavarogtak, ahogy folytatta útját a jövevény felé.

A Gellért hegyen ülve
Lenéz a pesti völgyre
Ezerrel kattog
Az élete pattog...

Megjárta ő a világot...
Körbe táncolt lángot…
Hallott már harangszót...
S továbbmenve dúdolt…

Mint molylepkét az izzó fénye, úgy csalogatta magához egyre közelebb a dal; nézte a magas, ezüstfehér hajú alakot, a fekete kabát kékes szegélyén táncoló különös fényt, és képtelen volt kiverni a fejéből a szorongató érzést: ő ismeri az illetőt. A férfi – hangjából legalábbis erre következtetett – most megállt a dombocska közepén, fejét az ég felé fordította: vele szemben a fa sárgás koronája most glóriaként ragyogott a kibukkanó holdfényben. Alig pár lépésnyire a lány is megállt: hallotta az idegen halk sóhaját, ahogy neki háttal az eget fürkészte. Megrázta a fejét, ezzel próbálva némi rendet tenni kavargó gondolatai közt, miközben egy óvatlan lépést tett hátra. Lába alatt egy gazdátlan faágra lelt, ami megadta magát a fizika törvényeinek, és engedelmesen odébb gördült, tompa puffanással jelezve a cserbenhagyott lány találkozását a földdel. Az alak jobbján ezüst csillant, ahogy karját maga elé rántva hátrakapta a fejét: tekintete összeakadt a földön üldögélő kémkedőével. Az, igyekezve menteni magát, pár centit hátrébb csúszott úgy ültében, de képtelen volt elszakadni a másik pillantásától – rettegett az esetleges szem elől tévesztés következményeitől. A férfi most előrébb lépett még mindig dúdolva – bár már szinte suttogva – a maga énekét, segítő jobbját nyújtva az elesett felé.
Fára mászott régebben
Onnan figyelt téged…

Elfogadva a segítséget, megragadta az idegen kezét, aki valóban felsegítette a földről, ám utána valahogy elfelejtette elengedni a csuklóját. Idegesen mocorogva próbált kiszabadulni, alig hallhatóan motyogva valamit az orra alatt.
- Angyal volnál? – A férfi elmosolyodott, a dalt halk nevetés törte meg.
- Amióta ideát élsz, már meg sem ismersz? – Kérdezte, némiképp csalódottan, egy arasznyival közelebb húzva magához a béklyóba fogott kart, s vele együtt a „foglyot” is.
- Ezek szerint nem…
- Sebaj. – Simogatta meg a másik kezével a lány arcát: látni vélt egy ezüstbe foglalt vörös követ megcsillanni a középső ujján. – Idővel minden eszedbe fog jutni, és akkor visszatalálsz közénk. Én pedig várni foglak, Vándor. – Mosolyogva dúdolt tovább, picivel közelebb hajolva a másikhoz.
- Vándor? Én nem vagyok ván… - A szót a másik meleg ajkai fojtották bele, és bár legbelül felizzott benne valamiféle tiltakozás, pillanatok alatt belehalt önnön születésébe. Fejében ismét szabadon rohangáltak a gondolatok, csillagok, holdak és Napok, dalok, mezők, árnyak és fák árnyképei sejlettek fel előtte, és a titokzatos fehér hajú idegen éneke végigkísérte mindezt.
Nem követ többé
Hisz szíved övé lett....

Száll még a szélben.
Mint dallam az égen.
Hallani véled...

Óráknak tűnő pillanatok múltán nyitotta ki a szemét. Egyes egyedül állt a mező közepén, fölötte a fény utat tört magának, és szétkergetve a sűrű, fekete felhőréteget, a telihold teljes pompájában ragyogta be a kicsiny mezőt, néhány közeli csillagtársával karöltve. Kezét még mindig maga előtt tartotta, még érezte az ezüst hideg érintését a csuklóján, az ajkairól elszökő melegséggel egyetemben. Egy esetlen mozdulattal simított végig a száján, mikor valaki lihegve fékezett mögötte: hallotta a fű susogását, és a démon zihálását a háta mögött.
- Valami fura lobogást éreztem, rohantam, ahogy csak tudtam. Jól vagy?
- Remekül… Soha jobban. – Motyogta maga elé, tekintetét a fent lebegő ezüstkorongra függesztve. Az incubus most mellé lépett, majd hirtelen lehajolva felmarkolt valamit a földről.
- Ez meg micsoda? – Mutatott a kis sárga, bozontos virágra a nyitott tenyerében.
- Nem tudom… Sosem láttam még ilyet, de nagyon kis helyes. Majd otthon utánanézünk. – Azzal elvette barátja tenyeréből a kis virágot, orra elé emelve hidegrázás közepette halk suttogást hallott, közvetlen a füle mellett.

Szeretlek téged…

- Biztos, hogy minden rendben? – Karolta át a vállát a démon, arcán őszinte aggodalommal. A lány egy darabig csendben nézegette a virágot, majd tekintetét ismét az égre függesztette.
- Tudtad, hogy egyes állatok visszatérnek a születési helyükre, mielőtt meghalnak?
- Ezzel meg mit akarsz mondani? – Nézett rá értetlenül a férfi.
- Áh… Semmit. Nézz az égre, ilyet még biztosan nem láttál. – A fűbe telepedvén órákig a csillagok meséit olvasták a felhők ablakán át, míg el nem nyomta őket az atyás, puha álom.

IV. Fejezet

Több szó nem esett köztük arról az éjszakáról: a lány nem akarta, hogy az emlék varázsa a sok beszédtől megkopjék, a démon pedig nem erőltette a társalgást – hisz jól ismerte a másikat, és tudta, hogy ha barátja egyszer szájzár-fogadalmat tett, azt a hosszas könyörgés és erőlködés csak szorosabbra fűzi. A Liget környékét átfésülve azonban még mindig nem bukkantak használható nyomra, így nem maradt más hátra, mint felkeresni hosszú körútjuk utolsó állomását: a Csillagvizsgálót a Svábhegy tetején. A romos utcákon caplatva az incubus messze merészkedett: a háztetők fölött vitorlázva szemlélte a környéket, időnkét egy-egy mondatnyi jelentést téve a lány elméjének hátsó szegletében, aki gondolataiba mélyedve oda sem figyelt a hallottakra. Amennyire szerette volna megragadni az előző éjszaka történteket, annál gyorsabban peregtek át a képek emlékezete szitáján. Ízlelgette az idegen utolsó szavait, halkan dúdolta énekének néhány fülbemászó taktusát, ám mivel nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hamar visszatalált korábbi életmódjához: feszült figyelemmel vizslatta környezetét, megszaporázta lépteit, s menet közben tervek garmadáit szőtte arra az esetre, ha a gruftikat mégis otthon találná.
Kifulladva állt meg a barnás színű, félgömb alakú épület előtt. A férfi már rég elfoszlott mellőle, belülről támogatva a lányt, ám még az ő energikussága sem tehette semmisé az elmúlt két óra megfeszített menetelését. Óvatosan lépdelt az ajtó felé, ám pár perccel később megcsapta az agya hátsó szegletéből érkező forró hangáramlat:
- Nincs itt senki. – A mondat végére ott termett hordozója mellett, izzó tekintetét végighordozva a környéken.
- Mitől vagy te ebben olyan biztos?
- Nekünk nincs kisugárzásunk: elfedi a türkiz. A gruftik meg kétlem, hogy élnének ilyesmivel, tehát éreznem kéne őket, csakhogy ez a hely olyan üres, mint a körzeti temető a feltámadás napján.
- Feltámadás napja? – Vonta fel a szemöldökét a lány, miközben belépett a résnyire nyitva felejtett ajtón.
- Dunsztom sincs. – Vont vállat a démon. - Csak úgy jött.
Az obszervatóriumot szemlátomást sietve és nem önszántukból hagyták el a bentlakók: felborogatott ládák tartalma borította a repedezett kőpadlót; a falakon még frissen bizsergő átoknyomok éktelenkedtek. Kabátja szegélyét félrehúzva leguggolt az egyik láda mellé, beletúrva annak maradék tartalmába.
- Szóval mégis igazak a pletykák: tényleg elfogták a gruftikat! – Arcán önkéntelenül is gúnyos vigyor terült szét. – De legalább ezt a pár apróságot itt hagyták nekünk. – Zsebeit néhány gyógyító erejű gris-gris zacskóval töltötte meg, majd sorra járta a többi ládikót is. Az incubus eközben megunta az ajtónállást, és halk kopogás közepette körbejárta az aprócska helyiséget, majd megállapodott a távcső végénél.
- Ezt figyeld! – Intette oda magához a lány, mire tüstént mellette termett: az előttük heverő ládában csupán hamu, meg némi törmelék maradt. – Rúnakavics-maradványok.
- Nem szívesen lettem volna a közelében, amikor felrobbant… - A férfi lehajolt, a szilánkok közül egy épen maradt kavicsot húzott elő. – Ez még jól jöhet.
- Ne kísértsük tovább a sorsot… - Egyenesedett fel a vörös hajú, megigazítva az immár zsákmánytól nehéz zsebeit. Pillantása egy rövid ideig elidőzött egy csipkés felső kilógó ujján, de végül sarkon fordult, és az ajtó felé iramodott. – Nem tudhatjuk, nem téved-e erre valaki nem kívánatos. Los geht’s, vorwärts!

Hazatérve sem változott a helyzet: a Városra szokatlan csend telepedett, az utcák még néptelenebbek lettek, az éjszaka borzongató hangjainak helyét nyomasztó csend vette át. Pár napig csak a legszükségesebb esetekben dugták ki az orrukat a Sziklatemplom óvó falai közül. Így történt, hogy egyik este egy vacsoraszerző körútjukról hazafelé tartva egy csúf, barnás bőrű, hosszú fülű, fekete szemű manószerűség várt rájuk a kapunak támaszkodva, tekintetét idegesen ide-oda kapkodva.
- Te meg ki vagy? – Lépett elé a kék kabátos, jobbjában a táskájával, balját varázslatra készen tartva. Az imp nagy nehezen a jövevényre fókuszált, majd fejét picit meghajtva előtte így szólt:
- Te vagy a démonok védőssszentje? – Hangja olyan volt, akár egy végkimerülésig nyúzott gőzkazáné, amelyik bármelyik pillanatban megadhatja magát az idő rozsdás vasfogának. A lány arca kipirult, s miközben leengedte balját, közelebb lépett a betolakodóhoz.
- Így is fogalmazhatunk. Segítségre lenne szükséged?
- Nem nekem… - Olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy fülei csattogva lobogtak. – Asssz inkvisszíítorok támadásssra késszülnek a nagy bölcs terén…
- Nagy Bölcs? – Lépett közelebb az incubus is, lenézve kisebb, egyszerűbb fajtására, bár ezt inkább érdeklődéssel, semmint megvetéssel tette.
- A fészek a Deákon… - A lány egy pillanat alatt pördült a város felé, tekintetét végighordozva a szemközti rakparton. – Mikor támadnak?
- Holnap délután… - Az imp lehajtotta a fejét, kancsal szemeivel a beton repedéseit fürkészte. A kék kabátos ekkor visszafordult felé, egy darabig nézte az aprócska démont, majd benyúlt táskájába, és egy méretes serclit nyomott a jövevény koszos mancsába.
- Köszönöm, hogy szóltál. Ígérem, holnap elmegyünk és segítünk a barátaidnak.
- Én kösssszönöm, Kisassszony! – Hajolt szinte a földig az aprócska démon, majd ajkain sunyi vigyorral, hóna alatt a jókora csücsökkel elfutott a romok közé.
- Várj! Cyb küldött? – Kiáltott még utána az incubus, de hangját üresen és válasz nélkül verte vissza a hegy gerince. Sietve tették be maguk mögött a nehéz vaskaput, remélve, hogy a meggondolatlan hangoskodás nem vonzott oda kíváncsiskodókat – és szerencséjükre váljék, nem így történt. Este, miközben a lány sorra oltogatta el a gyertyákat, a tükörben a matracon heverésző férfit figyelte.
- Sosem láttam még ezt az impet errefelé. – Vetette fel tucatjára a démon, állát az öklén nyugtatva.
- Teljesen mindegy, ki fia-borja, és hogy honnét jött, - az utolsó reszketeg lángocskát a tenyerére véve ült le a másik mellé – ha segítségre van szüksége, segítünk neki. Szerencsétlen, hogy örült annak a falat kenyérnek is! Ki tudja, min ment már keresztül…
- Éhenkórász egy faj vagyunk.
- Te mondtad ki! – Mosolyogva arcon csókolta a férfit, ledőlt a hevenyészett ágyon. – Pihend ki magad: a Deák környéke veszélyes, szükség lesz minden erőnkre.

Egy dombtetőn állt, tekintete az alatta elterülő város romjait vizslatta. Körülötte fák alkottak élő falat, orrát betöltötte a mögötte elterülő erdő nedves, avarszagú lehelete, és a romok közül felszálló füst szaga. Mezítláb, rövidnadrágban és trikóban állt a bokáig álló fűben, sorról-sorra szemlélve a félig leomlott házfalakat, a beszakadt tetőket, az amorf formákba merevedett lakókat a törmelék alatt. Merengéséből egy kabát halk suhogása zökkentette ki: pillantását a mellette álló fekete kabátos, ébenhajú férfira kapta, aki bíborszín tekintetét az övébe fúrta, s ajkain gúnyos vigyorral csak egy elismerő hümmentést hallatott. Visszapillantva a város eltűnt, az erdő fái eltávolodva egy tisztást formáltak, melynek kellős közepén most ott álltak ők ketten. Szólni akart, de a férfi hideg ujját az ajkaira tette, majd magához húzta, és szorosan megölelte. Megérezvén a másik ismerős, biztonságot jelentő kipárolgását – a temetők savanykás, hűvös földszagát – úgy karolta magához a másikat, mint fuldokló az utolsó deszkaszálat. Érezte, ahogy lábai alól lassan kivész a talaj, és hogy ölelésükbe ütemes ringatás vegyül, ahogy a férfi háta mögött két hatalmas bőrszárny kavarta a levegőt, egyre magasabbra emelve őket a szürkés felhők fölé. Odafent kibukkanva a lány kikukucskált az ölelő karok között, megcsodálva a lenyugvó Nap narancsos fényeit, a korai csillagok pislogását. Ajkait meglepett, örömteli sóhaj hagyta el, gyermekien csillogó szemekkel próbált minél többet magába szívni a látványból, magában szárnyakért fohászkodva, hogy ezt az örömet bármikor újra és újra átélhesse… Visszapillantva a férfira annak arca maró gúnytól torz vigyorba merevedett, lila szemeiben földöntúli izzással, s engedve szorításán, érdes hangján így szólt:
- Vigyázz mit kívánsz… Repülj hát! – Azzal egy ördögi kacaj kíséretében elengedte a lányt. Az figyelte, ahogy a másik egyre messzebb kerül tőle, hallotta a szél süvítését a füle mellett, és látta, ahogy arccal felfelé zuhant egyre lejjebb, ahogy a másik kitárt szárnyaival és kabátjának lobogó széleivel odafent kacag az ő sorsán, a hajdani hullócsillagot megszégyenítő eleganciával taszítva őt a biztos halálba. Háta kemény földnek csapódott, hallotta a csigolyák és koponyájának vészterhes reccsenését, látta a száján át távozó vércseppeket az ég felé szökni, néhány aprócska csontszilánkkal egyetemben, miközben szemeire vakító fehérség telepedett, halott szemeibe égetve a felette szárnyaló sötét alak képét.

Hideg verítékben úszva ült fel a matracon, felkiáltva a szemközt függő tükörben megjelenő sápadt alak láttán. A démon csak mordult egyet, majd átfordulva a másik oldalára békésen aludt tovább, tudomást sem véve a mellette ziháló társáról, aki csak hosszú percekkel később volt képes lassabban lélegezni. Visszadőlve az incubus mellé átkarolta a férfi derekát, olyan közel húzódva a másikhoz, amennyire csak tudott, s hosszú hitetgetés után, mely szerint ez csak egy álom volt, képes volt még pár órára visszaaludni, mielőtt elérte volna őket a hajnal.
Késő délelőtt indultak útnak, a lány halántékát törölgetve vágott át a legközelebbi épségben maradt hídon, az Oroszlánok hídján. Szokatlanul fülledt nap köszöntött rájuk, a megülő nedves, meleg levegő fájdalmasan nyomta a mellkasát, a felhők közül átszüremlő perzselő napfény égette a bőrét, valahányszor csak átsétált egy fénypászmán. Kabátja szegélye messze lebegett mögötte, zsebeit otthon kipakolta: ekkora távra úgy döntött, csak a tükröt és egy gris-gris zacskót tart magánál, hisz bármikor hazasiethetnek, ha gond adódna. Tekintete el-elhomályosult, ahogy időről-időre megbotolva a törmelékkupacokban a hajdani Országház felé igyekezett: a környék teljesen romokban hevert, elzárva minden más céljához vezető utat. Végül egy pillanatra megpihent egy nagyobb betondarab árnyékában, kabátujjával a homlokát törölgetve.
- Bírod még? – Kérdezte a démon, miközben mellé kuporodott.
- Ilyenkor az ember elhiszi, hogy tényleg felköltözött a Pokol… - Az incubus harsányan felnevetett, mire a lányból is kiszakadt egy rövid kuncogás. – Na, menjünk, mielőtt lekéssük a találkozót.
Az árnyékos Bajcsy-Zsilinszky úton ballagva kellemetlen, szorító érzés költözött a mellkasába, s egy idő után biztos volt benne: nem a meleg teszi. Tekintete idegesen ide-oda rebbent a romok, az épen maradt házak, fák és árnyak között, de a főút olyan kihalt volt, mint megépülése óta tán még soha. Démona egykedvűen ballagott mellette, élvezve a forróságot, hisz végre kedvére való idő köszöntött be, és bár hordozóját megviselte, ő kifejezetten ehhez a klímához volt szokva. Csendben csacsogott, múlatva az időt, időnként fütyörészni kezdett, és ahogy egyre közelebb kerültek a félúton elterülő Arany János utcához, úgy pergett le róla az óvatosság.
- Ami azt illeti, - kezdte végül, egyre lassabban lépkedve lassuló barátja mellett – kísérletezhetnél mással is. Félre ne érts, tetszik ez a démonokkal összekapcsolódás elméleted, de tudod… - Hangszínt váltva meleg, csábító hangon folytatta. – Nem csak egymás közt, de fajok közt is képesek vagyunk szap…
- Hallgass! – Emelte fel a kezét a lány, megtorpanva az út közepén. Fejét félrebillentve hallgatózott, tekintete ide-oda villant a környéken: látta, ahogy néhány rom mellett megmozdulnak az árnyak.
- Ne légy már ennyire maradi! Egy esélyt adj a sorsnak, és én esküszöm, igazi nőt…
- Azt mondtam hallgass! – Kiáltott rá az incubusra, de tettét meg is bánta a következő pillanatban: az árnyak még erősebben mozogtak, a keresztutcákból sötét ruhás alakok bukkantak elő.
- Inkvizítorok… - Suttogta a férfi elhűlve, mikor észrevette a szállingózó embereket, akik immár nem csak oldalról, de szemből és hátulról is közeledtek a páros felé.
- Donnerwetter! – Sziszegte a fogai közt a lány, pár lépést hátrálva a közeledők elől, majd sarkon fordulva elkapta a démon karját, és futásnak eredt arra, amerről jöttek. Annak sem kellett több, helyet foglalt hordozója testében, megszaporázva és hosszan elnyújtva annak lépteit, miközben mögöttük a fekete ruhások előbb szaporábban kezdtek lépdelni, majd pár pillanattal később bakancsaik tompa puffanásától zengett az egész út.
Éles kanyarral vette be magát az Országház melletti utcába, hátra sem nézve rohant a rakpartra, majd a folyó mentén a biztonságos hazautat jelentő hídig. A trappolás bár némileg halkult, és szíve vészesen kalimpált a mellkasában, nem lassított a tempón: testét teljesen átengedte az incubusnak, aki bravúros ügyességgel hagyta maga mögött a különböző akadályokat, könnyedén lendülve – vagy ugorva át az elébe kerülő buktatókat. A hídra kanyarodva csak egy hangyányit lassítottak, mikor a férfi megszólalt elméje hátsó szegletében:
- Mondtam én, hogy gyanús az az imp!
- Vigyél haza és otthon megtárgyaljuk… - Ám mielőtt a gondolat végére érhetett volna, szeme megakadt a vele szemben húzódó csatárláncon, ami átszelte az egy sávnyi átjárót a rozsdás automobilok között: alig lehettek hatan, de elszánt arccal várták az érkezőket. Háta mögé sandítva látta, ahogy a többi fogdmeg is felkanyarodik a hídra, teljesen elzárva előle a menekülés lehetőségét. Zsebébe nyúlt, s kocogás közben a tükröt maga elé tartva megpillantotta benne a férfi riadt tekintetét.
- Ne csinálj hülyeséget!
- Ich schließ dich ins… - De a varázslatot nem fejezhette be. Mögötte átok harsant, minek nyomán bokáira vastag kötelek tekeredtek. Elvágódva a tükör kirepült a kezéből, és alig pár méterrel arrébb pozdorjává tört az aszfalton. Térdeit felhúzva a megfelelő igét mormolva meggyújtotta a kötelet, s miután az pár helyen elpattant, lerúgta magáról a rögtönzött béklyót, és feltápászkodott, csak hogy farkasszemet nézhessen a felé közeledő inkvizítorokkal.
Alig lehettek húszan, a lehető legvegyesebb korosztályokból: látott vele egyidős alakokat, de volt köztük pár egészen fiatalnak tűnő gyerek, ahogy egy harmincas éveiben járó férfi is. Mindannyian a gruftik jellegzetes ruháit viselték: a fiúkon fekete inggel, csatos nadrággal, míg a lányokon fodrot vetettek a könnyű selyem- vagy bársonyblúzok, szoknyájuk alján csipkével, legtöbbjük kezén kesztyűt vélt felfedezni. Ám a lányok ujjáról nem hiányozhatott a démonok által rettegett mérgezett tűt rejtő gyűrű sem, s pontosan ismerve a benne rejlő méreg hatását, összébb húzódva pár lépést hátrált a korlát irányába. Még mindig zihált, orrán egy hideg verejtékcsepp csordult le szemtelenül, megadva magát a gravitáció törvényeinek. A legidősebb férfi most előrébb lépett, megigazítva a szemeit takaró fekete napszemüvegét.
- Mit akartok tőlem? – Kérdezte reszketeg hangon a lány, és titkon érezte: nem is kell annyira színészkednie ahhoz, hogy a megszeppent csavargót adja.
- Szóval te vagy az, aki mostanság meghiúsította az akcióinkat. – A férfi arca hűvös maradt, mintha vonásait kőből faragták volna ki; hangja tökéletesen illett a semmitmondó arckifejezéséhez.
- Nem tudom, miről beszél, jó uram… - Hajtotta meg a fejét, igyekezve még kisebbre összehúzni magát. – Én csak egy szerencsétlen túlélő vagyok ebben a romhalmazban… - A férfi ekkor közelebb lépett hozzá, és még mielőtt bármit reagálhatott volna, keze a lány trikójának kivágásába siklott, és egy vékony pálcává csiszolt türkizkövet húzott ki onnan, egyetlen rántással szabadítva meg a medált hordozójától. A kék kabát sarka meglebbent, ahogy az addig üres asztrálteret vadul lobogó energiafoszlányok töltötték ki a vörös hajú körül, s egy pillanattal később a démon is megjelent hordozója előtt, baljával erőteljes horoggal jutalmazva a tolakodó szemüvegest.
- Ha még egyszer hozzá mersz érni, kitépem a májad te rohadék! – Kiáltott rá az incubus a hátratántorodó férfira, visszahúzva öklét.
- Ő az! Ő volt ott a templomban! – Sikoltott fel az egyik lány a körből, sápadtan mutogatva a megjelenő démonra. – Ő mutatta azokat a borzalmakat a férfiakról meg…
- Csitt, kedves… - Dörgölte meg mosolyogva kékülő arccsontját a vezető, figyelve az elszántan farkasszemet néző párost. – Néha az a gyanús, aki egyébként nem kelt különösebb figyelmet. – Tette hozzá sunyi vigyor kíséretében az incubus mögött ácsorgó lánynak címezve szavait. – Jut eszembe: ezek, ha jól sejtem a te fertelmes holmijaid. – Intésére az egyik fiú előrelépett, egy barna zsákot dobva elibük: látta a belőle kihulló mesekönyveit; tekintete követte az egyik elguruló gyógyfüves csomagocskát; hallotta a diktafon műanyag koppanását, ahogy a többi dolognak ütődött. Lenyelve a meglepettséget, aprót bólintott.
- Nos, azt hiszem, akkor nincs is szükség több vizsgálódásra az ügyben. – Hátrapillantott a válla fölött, a sikoltozóra és barátnőjére mutatva. – Tiétek a megtiszteltetés, hogy kiűzzétek a démonát.
- De Uram, az átjárók…
- Ha szerencsénk van, a terek közti vonzás széthasogatja azt a dögöt. Tekints kegyelmesnek, így legalább gyors halálod lesz, fattyú. – Vigyorgott rá ismét az incubusra, kihúzva magát a másikkal szemben, bár még így is alig ért a fent említett orráig. A két hölgy egy szempillantás alatt vetette magát a kék kabátosra, két oldalról csapva ezüst lapokat a homlokára, kórusban kiáltva az aktiváló bűvigét:
- Exi ab seo! – A lapok alól sárgás füst szállt fel, s bár a lánynak volt annyi ereje, hogy lelökje magáról támadóit, térdre esett a fejébe nyilalló fájdalomtól. A démon vonalai megremegtek, majd alakja újra kiélesedett, szúrósan, gonoszan tekintve a főinkvizítorra.
- Miért nem tűnt el, Uram? Mi történt? – Sipítozott az egyik kislány a háta mögött, két kézzel markolva egy görbe pengéjű athamét, bár arcán látszott: soha az életben nem vinné rá a lélek, hogy használja is a fegyvert. A szemüveges férfi sápadtan hátrált egy lépést, ahogy az incubus kihúzta magát, szárnyaival elfedve a rájuk sütő napfényt, és vele együtt a mögötte nyöszörgő hordozóját, aki még mindig a bőrébe égett ezüstlapokat szedegette magáról.
- Vannak béklyók, amik szorosabbak, mint egy egyszerű szerződés… - Hangja most öblösen és mélyen zengett, ujjai hegyén apró lángok lobbantak, mélyről jövő zihálása elnyomta a mögötte felnyögő barátja hangját. A következő pillanatban a körülöttük állókra vetette magát, lángoló kezeivel és hosszú karmaival szabdalva azok ruháit és arcát, ott ütve a támadókat, ahol érte őket. Ám alig küldött a földre néhány jelöltet, amikor az egyik kislány sikítva vágott hozzá egy áttetsző folyadékkal teli üveget, mire a férfi a mellkasához kapva megtántorodott: ujjai alól gőz szállt fel, a kis csatateret betöltötte az égett hús és a vér szaga. Barátjához lépett, még mindig testével védve őt, bár arca fájdalmasan eltorzult minden mozdulatra. A támadók – felbátorodva a sikeren – újabb üvegeket dobáltak, és a démon idővel kínjában ordított, ahogy a lé lyukat égetett szárnyai hártyájába, mély sebeket húzva, ahogy a cseppek kegyetlenül lassan lecsorogtak a bőrén. A lány is fájdalmasan szorongatta a szíve tájékát. Ez lenne hát a vég? – Gondolta magában, felpillantva az égre, átnézve a kört egyre szűkebbre húzó inkvizítorok válla fölött… és amit látott, attól egy pillanatra megfagyni látszott az idő.
Az egyik kibelezett roncs tetején egy férfi állt, fekete kabátját lágyan lengette a szél, ébenszínű üstökével egyetemben, aminek pár tincse folyton a bal szemébe lógott, elfedendő az arcát átszelő mély sebhelyet. Karba tett kézzel nézte a porban térdelőket, tekintetét egyenesen a vörös hajúéba fúrva ajkait gúnyos, ám mégis szeretetteljes mosolyra húzta, mely egyre csak szélesedett, ahogy a lány arcára kiült a felismerés.
- Bátyám… - Motyogta csendben maga elé, mire a sötét alak bólintott, kirázva a kósza tincseket bíboran izzó tekintetéből.
Gondolkodás nélkül cselekedett: az egyik szenteltvizes üvegcse egyik szilánkját markolta fel a földről, s bár még az ő szívét is hasogatták a démont kínzó sebek, felállt, kihúzva magát a támadókra pillantott, szemeiben tüzes lobogással.
- Feloldozlak, Keghmari Beax, rangtalan démon, ki másod helyettes kapuőr a Nagyúr palotájában… - Feje fölött meghasadni látszott az ég: a vékony hasadékon át éles narancssárga fény szüremlett át, egy pillanatra elvakítva a felpillantó inkvizítorokat.
- Mit csinálsz..? – Nyögte meglepetten a démon, hátrafordulva a lobogó hajú lányhoz: a földről apróbb kavicsok, üvegcserepek emelkedtek fel, ahogy a rés szélesedett, és a démon érezte, ahogy az odaátról átszüremlő szél a hajába kap.
- … Ki ismeretlen más világok démonai közt, s kinek szíve tiszta, szava hazugságtól mentes…
- Ne csinálj hülyeséget, nem hagylak itt! – Kászálódott fel a földről, bizonytalanul fordulva a lány felé: tekintetük összeakadt, miközben az felemelte az üvegcserepet.
- … Ki teljesítette a szolgálat rá eső részét, s bár esküm megtörve a szerződés rám eső részét nem teljesíthetem, de életét megóvandó most feloldozom minden élő és holt szeme s füle hallatára! – Tenyerén mély vágást ejtve a vért a földre rázta, mire a fölötte nyíló hasadék hátborzongató reccsenéssel kapuméretűvé tárult. – Menj, Beax! – Kiáltott rá a démonra, aki képtelen volt ellenállni a kapu vonzásának: egyre közelebb lebegett a hasadékhoz, míg az teljesen magába nem szippantotta.
- Ég veled, barátom… - Intett utána a lány, szembefordulva a felocsúdó inkvizítor csapattal. Döbbent kiabálás vette kezdetét, majd a szemüveges férfi, dühtől eltorzult arccal ordított rá a többiekre:
- Ne hagyjuk, hogy lóvá tegyen bennünket, hisz ő maga is épp olyan romlott, mint a többi démon! Fogjátok meg!
A csoport egy emberként, vadállat módjára vetette rá magát a lányra. Az, megragadva a mögötte futó korlátot, izmaiban még a démon mozgásának emlékével átlendítette magát a vasrúd fölött, s egy pillanatig a semmiben lebegve még nemzetközileg – és csöppet sem barátságosan – búcsúzott a hüledezve fékező tömegtől, miközben karjait két oldalt kinyújtva maga mellett háttal a víznek zuhant, figyelve a fölötte záruló hasítékon átszűrődő narancssárga pászmákat. A szél süvítését elnyomta a fülében doboló vér hangja, kabátja szegélyei csattogtak körülötte, ahogy egyre fogytak közte és a víztükör közti méterek. Belül lebegést érzett, megnyugvást, és meglepő mód gyermeki örömöt: a pár perccel korábbi félelem, elszántság, rettegés, harag mind elpárolgott belőle, ahogy szemeit lassan lehunyva még látta, ahogy egy szárnyas alak lebeg fölötte, elegánsan, méltóságteljesen nézve le rá.
- Repülök… Köszönöm… - Motyogta mosolyogva, mielőtt álla a mellkasára bukott, ahogy a folyóba csapódva hallotta a csontok vészterhes roppanását, izmainak pattanását, s miközben egyre mélyebbre húzta a vakító fehérség, kabátja szegélyei szárnyakként ölelték körül.

Epilógus

Élvezte a csendet az őt körülölelő puha, anyagtalan semmiben lebegve; tagjaiba jóleső zsibbadás kúszott, ahogy finoman ringatózott a sötétségben. Nem tudta, hogy amit maga körül lát, álom-e vagy valóság, de valahol nem is érdekelte: a testét bitorló bizsergés csak lassan kezdett szűnni, átadva helyét egy előbb kényelmetlen, később pedig kínzó fájdalomnak, mely semelyik tagját sem kímélte, s úgy érezte: olyan helyekre is bekúszik, amiknek létezéséről korábban fogalma sem volt. Csendben ringatta magát, egyre biztosabban mozogva megkínzott testében, az elméjén ülő zavaros köd lassan tisztulni kezdett, ahogy kósza, homályos emlékképek lebegtek a szeme elé. A hidat lezáró inkvizítorok… A fekete kabátos alak a kocsi tetején… A fölötte lebegő fekete, angyalszerű teremtés… Megrázta a fejét, remélve, hogy a bosszantó képek ettől eltűnnek, de csak elszédült, ráadásul a fejébe nyilalló fájdalom figyelmeztette: ő itt csak bérlője a testnek, és jobban teszi, ha nyugton marad. Mozdulatlanul üldögélt tovább, érzése szerint kicsavart, kényelmetlen pózban, amiből sehogy sem volt képes szabadulni. Bárcsak láthatna valamit! Egyetlen fénysugár elég lenne ahhoz, hogy tisztázza a helyzetét, és legalább önmagával újra egyensúlyba kerüljön – de kívánsága csak nem teljesült, és az újra sűrűsödő köd ismét megülte elméjét, kioltva benne az öntudat épphogy felpislákoló szikráit.

Bakancsa halkan nyikorgott, ahogy a szűk, gyéren világított folyosó túlvége felé sétált lassú, kimért léptekkel. Fekete kabátja szegélye susogott minden mozdulatára, ujja hegyével feljebb tolta az orrán ülő fekete napszemüveget, holott a gázlámpák gyatra fényében aligha lehetett szüksége rá. Az utolsó két ajtónál két-két fiatal, mondhatni kisiskolás korú gyerek állt, egykedvű vagy épp marcona arckifejezéssel őrködve az ajtó két oldalán. A férfi barátságosan intett az ifjoncoknak, kabátját levetve az egyik kislány kezébe nyomta.
- Uram! – Csipogta csendben, tisztelettudóan a ruhatáros. – A Kisasszony beszélni akar önnel!
- Csakugyan? – Kérdezte a férfi, feltűrve fehér inge hosszú ujjait.
- Egy kis… dolga akadt a másik szobában. – Húzta össze magát a kislány, magához szorítva az őrizendő kabátot. – De azt mondta, ha végzett, itt fog várni önre.
- Köszönöm, kedves. – Borzolta meg a fekete ruhákba bújtatott lányka amúgy is kissé kócos haját, majd kezét a kilincsre téve egy nagy sóhajtást követően belökte az ajtót.

Felszisszent, ahogy a kintről érkező fény elvakította: ezek szerint egészen idáig nyitott szemmel üldögélt. Csak pár perc hunyorgás után sikerült kivennie a belépő alakot, aki miután betette maga mögött az ajtót, egy halk kattintással újra fényt varázsolt az aprócska terembe: az egyetlen csupasz izzó épp a fogoly feje fölött helyezkedett el, így annak volt alkalma szemügyre venni saját magát. Ruhái csendben ropogtak, ahogy megmozgatta tagjait, bár ez még mindig nem járt fájdalom nélkül. A férfi közelebb lépett hozzá, seszínű haját hátrasimítva várta, hogy a lány végre rá figyeljen. Elnézte a láztól vörös arcot, a kórtól és az altatóbűbájtól zavaros tekintetet, ami most, hogy rá fókuszált, hirtelen megtelt keserűséggel és haraggal.
- Látom, végre magadhoz tértél. – Mosolygott le a fogolyra, csöppet sem barátságos módon. – Nem győztem elégszer megdorgálni azt a szerencsétlent, amiért kissé… Erősre sikeredett az altatásod, de remélem, ennek ellenére sikerült kipihenned magad. – A lány torkából erre csak reszelős krákogás tört fel, miközben megkísérelt kényelmesebb tartást felvenni, ám a szék támlája mögött összekötött karjaival ez nem igazán sikerült. A férfi most csönden sétálni kezdett, épp csak a lámpa fénykörének peremén, miközben tovább beszélt.
- Hajolj előre. – Parancsolt rá a háta mögött megállva, majd meg sem várva a másik reakcióját, kezét a lány tarkójára kulcsolta, és durván előre feszítette, mire az dühtől vegyes fájdalommal felszisszent. Elnézte a fogoly trikójára alvadt vért, a szakadt anyagot félrehúzva megszemlélte a lapockákon húzódó két hosszú, mély heget. Elengedve őt lassan folytatta körsétáját.
- Érdekes, hogy annak ellenére is szépen gyógyulsz, hogy a démon nincs melletted.
- Nem kell… - Krákogta halkan, megnyalva cserepes ajkait. – Nem kell folyton mellettem legyen, hogy segíteni tudjon.
- Sosem láttam még ehhez hasonló fattyút. – Állapodott meg vele szemközt a férfi, kezeit a háta mögött összekulcsolva. – Talán ezúttal hajlandó leszel végre elárulni magatokról egyet, s mást.
- És miért tenném, mein Herr ? – Húzta össze a szemét idegesen, ám ekkor az inkvizítor egy üvegcsét húzott elő a háta mögül, mire a lány arca akaratlanul is vadállatias grimaszba torzult a benne lötyögő folyadék láttán.
- Látom, borzasztóan szomjas vagy. – Mosolygott rá kegyetlenül az inkvizítor, a fiolát maga elé tartva, épp csak pár centire a lány orrától, hogy az érezhesse a benne levő, alig pár kortynyi víz tiszta illatát. – Szerintem meg tudunk egyezni, nem gondolod? – Az ex-kékkabátos ekkor lehajtotta a fejét, torkából reszelős, gúnyos kuncogás tört fel.
- Kérdezzen…
- Pontosan milyen fattyú is a te… Hogy is hívják?
- Beax egy rangtalan tűzdémon. – Morogta halkan a lány, feszegetve a karját szorító köteleket. – Keghmarról jött: valamilyen másik démonok lakta világ, de arról fogalmam sincs, hol terül el.
- Ha nem pokolbéli, akkor hogyan sikerült megidézned? – Sétált körbe-körbe a fogoly körül, magában örülve a másik hirtelen kezességének. – Milyen ördögi praktikák segítettek? Melyik grimoiret használtad fel?
- Nem idéztem meg, jött ő magától.
- Egy démon nem lépheti át a világok közti síkot csak úgy!
- Maga mondta, hogy nem pokolbéli. – Ismét megköszörülte a torkát, légzése szaporábbá vált, ahogy belemelegedett a beszélgetésbe: ez legalább nem fájt. – Én sem tudom, pontosan hogyan keveredett hozzánk, de egy nap találkoztam vele, összebarátkoztunk, és… - A szót végül a férfi gúnyos nevetése fojtotta belé.
- Még, hogy ember-démon barátság… - Legyintett, ahogy csak egy tanár tud a diák ostoba válaszát hallva, majd visszatérve a keményebb hangnemhez, folytatta a kérdezősködést. – Ki bérelt fel benneteket?
- Senki.
- Valami célja csak volt ezeknek az… Istentelen cselekedeteknek! Meghiúsítottátok több mint két tucat démonfészek kiűzését! – Kezdte dörgő hangon sorolni a lány bűnlajstromát. – Impeket használtatok futárokként, közveszélyes fattyakat bújtattatok, alvilági hálózatot építettél ki hordozók és megszállók között, ezen kívül a rejtekhelyeden több illegálisan szerzett holmit találtunk…
- Mindjárt felhozza bűnömül azt is, hogy férfiruhát hordok, Herr Inqusitor? – Vetette közbe a kérdezett, pimasz tekintetét a másikéba fúrva.
- Úgy tűnik, szemtelenkedni mindig van erőd. – Morogta a férfi, szemüvegét az inge zsebébe dugva fáradtan megdörgölte az orrnyergét. – Hallgatlak: ha nem megbízásra, akkor miért akadályoztátok a munkánkat?
- Segíteni akartam azoknak a szerencsétlen ártatlanoknak, akiket maguk alaptalanul üldöztek és kínoztak.
- A démonok közt nincsenek ártatlanok! – Csattant fel a férfi, kék tekintete szinte izzott a haragtól. – Egytől-egyig bűnös mind, és mi az Úr igazságát hozzuk a lázongó fattyak fejére!
- Maguk épp olyan vakok, mint évszázadokkal ezelőtt. – Csóválta meg a fejét, gyorsan folytatva, mielőtt faggatója közbevághatott volna. - Ha Ezerarcú maga az igazság, - suttogta halkan, közelebb hajolva a férfihoz – akkor nem az lenne a helyes, hogy a másik felet meghallgatva helyes ítéletet hozzunk ahelyett, hogy vakon kardoskodunk egymás ellen? Ahogy az emberek közt akadnak bűnös lelkek, úgy a démonok közt is lehetnek tisztaszívűek!
- Ne merészeld még egyszer a szádra venni a nevét!
- Miért ne? – Vigyorgott szemtelenül a dühtől egyre vörösödő inkvizítor arcába. – Épp annyi jogom van hozzá, mint magának, ha nem több. – Ha tudott volna, se lett volna esélye kitérni a lesújtó kéz elől: bal arcán vörösen kirajzolódott a férfi tenyérnyoma, és bár az ütés egy újabb fájdalomhullámot indított el benne, pimaszul kiegyenesedett, jobbját is felkínálva a támadónak.
- Arcátlan! – Morogta a főinkvizítor, kezét a nadrágjába törölve, sziszegve folytatta a kérdezősködést: Miért nem tudtuk elűzni a démonod?
- Fogalmam sincs. – Vont vállat a lány. – Ezen töprengek én is, amióta kihalásztatok a folyóból.
- Ne feleselj! – Emelte ismét ütésre a kezét, de a fogoly rekedten kinevette.
- Különben? Megint bizonyítja a lovagiasságát? – Vigyorogva megcsóválta a fejét. – Azért kötöttem vele szövetséget, mert szüksége volt egy horgonyra a mi síkunkon: önerőből képtelen lett volna itt maradni. – A férfi leengedte a kezét, állát simogatva biccentett, hogy folytassa. – Én meg vállaltam a szerepet.
- Mi történt volna, ha nem talál hordozót?
- Valószínűleg elgyengül és meghal. – Sóhajtotta a lány, ismét megnyalva az ajkait. – Hacsak vissza nem tér a szülőhazájába, de hála a maguk tudatlanságának, erre esélye sem lett volna. – Felemelte a tekintetét, ismét pimaszul szemezve a főinkvizítorral, arcán megvető mosollyal folytatta. – Salamon büszke lehet erre a csürhére: lovagiatlan, ostoba banda, akinek hála még a holtak se lelhettek nyugalmat!
- Salamon egy idealista bolond. – Dörgölte meg az orrnyergét a férfi, megvető tekintetét végighordozva az üres szoba sötétbe burkolódzó falain. – Az emberekért harcolni, könyörületesnek lenni a démonokkal szemben… Nem is várnék mást attól, aki ex-ködgruftikkal dolgozik: lillek, asmók, hernyók…
- Legalább tisztában van önmagával. – A lány ismét előrehajolt, épp annyira, hogy orra kis híján összeért a fogva tartójáéval. – Az álszentég élő szobra, akinek ott virít a tapizóheg a szemén… - A következő pofontól vészesen meginogott, és bár nem dőlt fel, a lelkét perzselő harag előbb kuncogásra, majd eszelős röhögésre késztette: olybá tűnt, a kétségbeesés, a tagjait átitató kín és az elméjét borító kórság elvette az ép eszét. Fejét hátraszegve, teli torokból vihogott az előtte álló inkvizítoron, aki előbb értetlenül figyelte a lány reakcióját, ám dühe végül felülkerekedett dermedt állapotán.
- Hallgass!
- Hát innen fúj a szél, mein lieber Freund? – Fejét most leszegte, alulról nézve a férfi szemébe, bár a viháncolást még mindig, a tüdejébe markoló fájdalom ellenére sem tudta abbahagyni. – Maga prédikál az emberek tisztaságáról, amikor maga rosszabb bármelyik fattyúnál!
- Kötelező megszállás… - Kezdett magyarázkodni az orrnyergét dörgölve a főinkvizítor, de foglya – még mindig röhögve – közbevágott:
- Nem a démon választja a hordozót, jóember! Maga fogadott magába tapizót, mert a lelke mélyén az ő fajtájával tud együttműködni! Hisz, tudja: amilyen a kutya, olyan a gazdája… - A férfi előrelendült, a dühtől nyirkos és hideg ujjait a lány torkára kulcsolta.
- Térj észhez, gyermekem! – Sziszegte a fogai között, ügyet sem vetve a másik légszomjas zihálására. – Mi mind áldozatai vagyunk egy pusztító kornak, a Fenevad tombolásának, ahogy te is… De ha ellenállsz a gonosz csábításának, még van esélyed a megtisztulásra! – Enyhítve szorításán, tekintetében éhes izzással végigsimított a lány nyakán. – Csatlakozz hozzánk, végezz a démonoddal, és mellettem feloldozást nyerhetsz a bűneid alól! – A lány állát az ujjai közé fogva maga felé fordította az arcát, tekintetét összefonva a másik gyűlölettől izzó pillantásával. – Én visszaterelhetlek a helyes útra, Isten megtévedt báránykája…
Az ex-démonmentő hirtelen cselekedett: fejét kirántva a fogva tartó ujjak közül fogait a férfi kezébe mélyesztette, mélyen ráharapva a hüvelykujj alatti részre. Érezte a szorítása nyomán megroppanó csontokat, száját fémes íz töltötte ki, és mosolyogva még szorosabbra fogta a főinkvizítort, amint meghallotta annak fájdalmas ordítását. Az kétségbeesetten rántotta ki sérült jobbját az „oroszlán” szájából, kirúgva a széket a támadója alól, mire az hangos csattanással vágódott hanyatt az alkalmatossággal együtt – hátrakötözött karjai vészterhesen roppantak egyet a rájuk zuhanó súly alatt. Nyomatékképp még egy rúgással jutalmazta a vörös hajút, mire az fájdalmas grimasszal gördült az oldalára, székestül.
- Közénk fogsz állni, ha beledöglesz is! – Dédelgette vérző-sajgó kezét a férfi, majd a falhoz lépve baljával átdörömbölt a szomszéd szobába. Nem kellett sokat várni: hamarosan velőtrázó üvöltés harsant, ahogy a lány is felkiáltott, amint kínjában vonaglott a székkel együtt.
- Ne bántsák! Megteszek bármit, bármit, csak ne kínozzák tovább! – Nézett fel esdeklőn a földről a fölé magasodó inkvizítorra, aki még mindig maga előtt tartva vérző kezét, a másikkal visszabiggyesztette az orrára a szemüveget, s egy futó mosollyal az ajkain bólintott.
- Ezt szerettem volna hallani. - Majd elfordult, és már épp lenyomni készült a kilincset, amikor a fogoly ismét megszólalt.
- Uram… - Hangja megbicsaklott, próbált a távozó után fordulni. – Miért halásztak ki a folyóból? – Válasz helyett azonban csak az ajtó nyikordult meg, és a férfi egy pillanatra hátrapillantva a lány elé dobta a vizes fiolát, ami alig pár lépés távolságban szilánkokra robbant a kövön. Aztán ráoltotta a villanyt, és kilépve a folyosóra bezárta maga mögött az ajtót.

A kislány sápadtan figyelte tanítója vérző kezét, ahogy a kabátjáért nyúlt vele.
- Nálam van gris-gris zacskó, Uram. – Előzte meg társát a mellette álló fiúcska, egy bőrszütyőt halászva elő a zsebéből, majd miután a férfi kezébe nyomta, visszaállt a helyére, és éppoly közömbös arccal őrködött tovább, mint eddig.
- Köszönöm. – Biccentett seszínű haját hátrasimítva, miközben a mágikus mojo-zsákocskát meglóbálta a seb fölött, s valóban: a lány okozta harapásnyom elkezdett összehúzódni. A szomszéd szoba ajtaja is kinyílt, odabentről szenvedő nyöszörgés és elfojtott sírás hangjai szűrődtek ki, miközben a sötétből egy fiatal nő lépett ki, kecses, elegáns mozdulattal téve be maga mögött az alkalmatosságot. Fekete haját a füle mögé simítva biccentett a férfinak, aki erre kihúzta magát, közelebb lépve a hölgyhöz.
- A gyerekek szóltak, hogy kerestél.
- Valóban, Uram. – Biccentett halvány mosollyal a nő, bár nem lehetett sokkal idősebb a másik szobában fogva tartott lánynál. – A felderítőink visszatértek. – Szavai hallatán a férfi arca váratlanul felderült, közelebb hajolva a másikhoz úgy tűnt, még a kezén éktelenkedő sebről is megfeledkezett.
- Sikerült befogniuk néhány humanoid példányt? – Kérdezte, hangjában némi mohósággal.
- Akad köztük használható. – Biccentett a nő. – Mindnek vannak szárnyai, ahogy kívánta, Uram. – Hajtotta meg a fejét a férfi előtt.
- Tökéletes! – Vigyorodott el a főinkvizítor, a lány válla fölött a másik ajtóra pillantva. – A fattyú hogy van?
- Az elmúlt három napban jelentősen javult az állapota, de a bőre még mindig nem nőtt vissza, Uram. – Pillantott a másik is az ajtó felé. – Elég borzalmas látvány, úgyhogy nem javaslom Önnek, hogy benyisson. Különben is, még gyenge állapota ellenére is vannak dühkitörései.
- Visszafordult a kapuból, csak hogy mentse a hordozóját… - Morfondírozott a férfi, megsimogatva az állát. – Ehhez hasonló viselkedést még sosem láttam démonoknál. Mit gondolsz, egy pokolfattyúnál el lehet érni ezt a hűséget?
- Minden csak idomítás kérdése, Uram. – Feketére mázolt ajkaira hűvös mosoly ült ki. – Mindenesetre javaslom, hogy ne vízérzékeny példányokat válasszunk a kísérlethez. Az az incubus minden egyéb sérüléséből kigyógyult már, de a víz marta sebei nagyon lassan gyógyulnak. Egy esős időben többet árt, mint használ.
- Nem is ő a kísérlet fő tárgya, kedvesem. – Mosolyodott el a férfi, leguggolva a korábban segítő kisfiú elé. – Szaladj a gyengélkedőbe, és hozz pár gris-gris zacskót a démonnak, elvégre nem akarjuk megölni… - Az elsiető gyerek után nézett, míg az be nem fordult a folyosó végén.
- Sikerült valamire jutnia a lánnyal? – Kérdezte óvatosan a fiatal nő, fehér kontaktlencsés pillantása a főnöke sérült kezére tévedt.
- Még mindig makacsul tagad, de végre vállalta, hogy a kezünkre dolgozzon, köszönhetően neked, kedvesem. – Mosolygott rá a nőre, megsimogatva az arcát. – Pofozzátok életre azt az incubust, és hívd össze a többieket! Azt akarom, hogy ma este mindenki legyen az aulában, amikor az első kísérletre sor kerül.
- Uram… - Fogta két kézre a férfi simogató balját, szemeit lesütötte, mintha valami nagyon szégyenteljeset akarna mondani. – A diktafon…
- Most nem kettesben lesznek. – Vigyorodott el az inkvizítor, szemüvegét levéve láthatóvá vált a kék íriszt átszelő vörösessárga vágás, ahol hajdanán démona kapaszkodott. – Továbbá megvannak a módszereink, hogy együttműködésre bíztassuk őket. Hozzátok el a befogott fattyakat: minél több démonnal dolgozunk, annál biztosabb eredményt kapunk. – Visszafordulva az ajtókhoz, arcán megvető kifejezéssel elmosolyodott.
- Amint kitapasztaltuk a megfelelő módszert, megszabadulunk tőlük és megkezdjük az új nemzedék kiképzését… - Kezét teátrálisan a szívére tette. – Bár mi feláldozzuk a lelki üdvünket, hisz szövetségre kell lépnünk egy démonnal, végül mi lehetünk az Úr szárnyas serege, akik elhozzuk az ő igazságot tévő pallosát! – Ajkain gúnyos vigyorral, halk kuncogást hallatva elfordult az ajtóktól, és belekarolva a mellette ácsorgó lányba, nevetve elsétált a folyosón.

Függelék

Határok Síkja: Bár kevesek számára ismert tény, hogy önnön világunk is része egy nagyobb multiverzumnak, mely bizonyos mértékben hasonló az általunk ismert világűrhöz, épp csak csillagok, bolygók és egyéb kozmikus anyagok helyett kisebb-nagyobb világok, ha úgy tetszik, dimenziók lepik. Ahogy a mi atmoszféránk összemosódik az űrrel, úgy a világok határai is összemosódnak az őket körülölelő Határok Síkjával, mely lényegében egy anyagtalan, energiátlan tér, amely valamilyen különös módon mégis helyén tartja, keringeti és utaztatja a rajta nyugvó világokat. Ezen a határmezsgyén lehetetlen az élet fenntartása, mivel a testtel rendelkező lényeknek eleve esélyük sincs kijutni, míg az asztráltestű lények vagy a kósza lelkek szerkezetét megbontja a semmi, ezáltal idővel elhamvadnak és meghalnak. Rövidebb utazások lehetségesek két világ között a köztük nyitott biztonságos átjárón keresztül, és egy világ határában még lehetséges a túlélés pár szűk órán keresztül, de az átjárótól eltávolodva biztos pusztulás vár az arra tévedőkre.
HOLD.JPG

Köszönetnyilvánítás
Köszönöm Böszörményi Gyulának, hogy megírta a Rémálom ifjúsági sorozatot, ezzel lehetővé téve ennek a történetnek a megszületését.
A versért köszönet illeti Zalavári Bálintot (Dandeliont). A Hold fénye vezessen utadon, vándortárs!
Köszönöm Futár Ivánnak, hogy elsőként futotta át a művet, és felhívta a figyelmem a gépelési hibákra. Köszönöm, Mágusocska!
És úgy egyáltalán: köszönöm minden kedves barátnak, Xilkásnak, ismerősnek, rokonnak, testvérnek, ivócimborának, embernek, démonnak, vámpírnak, koboldnak, lidércnek, és lényegében mindenkinek, aki segítette a fanfiction elkészülését.

De legfőképp Neked köszönöm, olvasóm, hogy elolvastad!

:)

gratulálok :) nagyon tetszett:)

Olvasva :)

Olvasva :)

Olvasta valaki?

Így böngészgetve a régi irományainkat, ezt olvasta már valaki? Ritka, hogy ekkora csend legyen egy mű után.