Kitty – Gabriel [novella]

Kitty első hozzánk küldött novellája, amit a 987 hatására írt.

Gabriel

Felriadtam. A szobám sötét volt, kintről alig szűrődött be valamicske világosság. A mobilom számlapja kék kísértetfénnyel világított, hát elvettem az éjjeliszekrényről, hogy megnézzem, miért. Az apró digitális óra 3:48-at mutatott, alatta pedig a „1 new message” felirat éktelenkedett. Igen, valószínűleg ennek hangjára ébredtem meg. Álomittasan nyomtam meg az ’olvasás’ gombot, de amit láttam, attól nyomban kinyílt a szemem: az üzenetet Gabriel küldte, szövege pedig annyi volt, hogy „segíts, kicsi.” Ennyi. Mi a franc? Tompa agyam nem tudta feldolgozni, hogy Gabriel segítséget kért tőlem. Amikor mindig ő volt az, aki kisegített kisebb-nagyobb bonyodalmaimból, semmit sem kérve cserébe... Pillangók kezdtek röpködni a gyomromban. Sok, sok ideges pillangó.
Amint képes voltam racionálisan gondolkodni, próbáltam felmérni a helyzetet. Az egész nem lenne nagy szám, ha nem ismerném Gabrielt. Tudtam, hogy csak nagyon extrém helyzetben kérne segítséget – főleg SMSben, hajnalban. Ebben biztos voltam. Csakis valami olyasmi esetén, ami nagyon felkavarná. Ha például meghalna valaki, aki fontos számára. Meghalna.
Meghalna.
Meghalna...
Annak ellenére, hogy a fejem még mindig zsibbadt volt, eszméletlen erővel csapott belém a felismerés: az apja! Eszembe jutott az arckifejezése, amikor elmesélte, hogy az orvosok szerint nincs már sok remény számára. Arra is emlékeztem, hogy nem is figyeltem igazán oda, annyira lekötött, ahogy az ajkai mozogtak, miközben beszélt. Erős szégyen – és bűntudathullám csapott át rajtam, amiért akkor nem hallgattam meg, de most már késő volt ezen rágódni. Nem tudom, miért, de éreztem, hogy baj van. Olyan igazi baj.
Máskor lehetetlennek tűnt, most azonban könnyedén ment: pillanatok törtrészei alatt kiugrottam a takaróm alól, sarokba vágtam a hálóingem, magamra rángattam egy rongyos farmert meg a tegnap esti, szivarbűzt árasztó felsőt, és kirohantam az előszobába. Beleléptem az agyontaposott tornacsukámba, felkaptam a bőrdzsekimet és – miután vetettem egy pillantást a békésen szuszogó szüleimre – csendesen kinyitottam a bejárati ajtónkat, és kívülről bezártam. Zsebrevágtam a kulcsot, leviharzottam a háromemeletnyi lépcsőn, hármasával szedve a fokokat, kirobbantam az ajtón és kirohantam a főútig. Csodával határos módon a megállóban ácsorgott egy taxi, én pedig egy pillanattal később be is zuhantam a sofőr mellé.

* * *

A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor meg kellett volna mondanom, hogy hová lesz a fuvar. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Jártam már Gabrielnél, de éjnek idején és a motorbiciklijén száguldva, úgyhogy ennek sem igazán vehettem hasznát. Akkor estem először pánikba. A tenyerembe temettem az arcom, kinyögtem egy annyit, hogy „nem tudom”, utána meg kizárólag azzal foglalkoztam, hogy visszafojtsam a felzubogó, hisztérikus könnyeimet, a koponyámat pedig belülről verni kezdte egyetlen szó: Gabriel, Gabriel, Gabriel, Gabriel.
A sofőr láthatta, milyen szerencsétlen állapotban vagyok, hát csendesen a karomra tette a kezét és nyugtatóan megszólalt:
- Hé, kislány, nem így megy ez. Azt csak tudod, hogy kihez készülsz? – meglepett a belőle sugárzó jóindulat. Most először néztem a szemébe, így most először tűnt fel, hogy gyönyörű zöld. Volt valami a hangjában meg a kedves érintésében, ami erősen emlékeztetett...
- Gabriel. – csuklottam. – Hozzá megyek. Mennék. – pillanatnyilag ennyire voltam képes.
- Gabriel? – az ívelt szemöldök magasra szökkent a zöld szempár fölött. – Megtörténhet-e véletlenül, hogy Gabriel Ross? Barnabas fia? – rettenetesen értelmes arcot vághattam, mert folytatta is : - Barnabas öccse vagyok, Lucas. Lucas Ross.
- Lucas bácsi! – udvariatlan lehetett, de eszméletlen felfedezésként éltem meg. Mekkora véletlen! Vagy nem?
- Igen... – válaszolt ő derűs – meglepetten. – Abból kiindulva, hogy hajnali 4kor taxival igyekszel Gabrielhez, azt állapítom meg, hogy te a „kicsi” lehetsz. – Lucas bocsánatkérően folytatta: - Ne vedd tolakodásnak, csak hallottam néhány telefonbeszélgetést. – még mindig nem voltam képes megszólalni. Ekkora NB I-es barmot! – Nos tehát, akkor Gabrielhez?
- Igen... – életemben nem beszéltem még ilyen halkan. Halványan elmosolyodtam, ahogy a nevét hallottam, de a keserű, tehetetlen könnyek megint bokszolni kezdték a szemhéjam, hát felhagytam a vigyorgással és inkább arra koncentráltam, nehogy felüvöltsek kínomban. Egyre biztosabban éreztem, hogy valami hatalmas nagy baj van.
Némán kanyarogtunk a kihalt utcákon, én sem szóltam, Lucas is hallgatott. Már a külvárosban jártunk, amikor végre megtörte a csendet:
- Nem mondtad el, hogy miért mész Gabrielhez. Úgy látom, érdemes lenne tudnom.. – az arcomat fürkészte. Úgy döntöttem, elmondom neki.
- Valami nyugtalanít. Üzenetet írt, azt kérte, hogy segítsek... Nagyon meglepő ez tőle. Valami ötlet – megérzés alapján úgy döntöttem, hogy odamegyek. Mert érzek valami nagyon, nagyon negatívat... – Azt vártam – azt akartam! – hogy megnyugtat, közli, hogy minden oké, Gabriel valószínűleg csak álmában nyomogatta a gombokat, de tudtam, hogy nem ez lesz a válasz. Helyette egy gyors, velős kérdés következett:
- Mire gyanakszol? – A tekintete sötét volt.
- Hát... – kezdtem megfogalmazni azt az aljas kis gondolatot, amit már óráknak tűnő percek óta próbáltam elhallgattatni. – Azt hiszem, történt valami Gabriel apjával. – Ekkor Lucas arca végképp elkomorult, ujjai görcsösen rászorultak a kormányra és beletaposott a gázba. A pánik édeskés, fülledt szagát éreztem magam körül.
- Barnabas tegnap este szívrohamban meghalt. – mondta, de közben nem nézett rám. Egyre gyorsabban hajtott, én pedig bénultan és egy hatalmas pillangórajjal a hasamban bámultam magam elé.

* * *

Végül megállt egy nagy, fehér ház előtt.
- Itt... – a hangja félelmetesen, rekedten csengett. A gyomorideg feltépette velem az ajtót, kilökött a kocsiból, és taszított, végig a sötét kapualjban, fel jobbra, a lépcsőn. Fogalmam sincs, hogyan, de megtaláltam: egy masszív, feketére pácolt tölgy ajtó, rajta ezüstözött névtáblával: Ross. Azt sem tudom, hogy miért, de lenyomtam a kilincset, és – ami még érdekesebb – az ajtó engedett. A világtalan előtérben találtam magam, és innen már tudtam, merre kell mennem: jobbra a harmadik szoba a Gabrielé. Odaléptem, belöktem az ajtót, bementem...
... és rögtön utána majdnem elájultam a látványtól, ami fogadott.
Gabriel az ágyán ült, hosszú haja a lágy hullámok helyett ziláltan tapadt meztelen hátára, bal keze ökölbe szorítva, a jobbjában pedig megcsillant egy penge. Kedvesem gyönyörű arca eltorzult a fájdalomtól, én pedig csak akkor fogtam fel: Gabriel meg akarja ölni magát. Meg akar halni. Fel fogja vágni az ereit.
Ekkor lépett be a tudatalattim. Átrohantam a szobán, kiragadtam a kést Gabriel kezéből, és a kezeim közé fogtam az arcát. Amit láttam, megijesztett: a rettegés, az elkeseredettség és a mérhetetlen szomorúság halálos egyvelegével nézhettem szembe a megszokott gyengédség és nyugodt derű helyett. Óvatosan megcsókoltam a homlokát, majd mélyen zöld szemeibe néztem, melyek mintha az enyéimet tükrözték volna. Lassan kihúnyt az őrjöngés az arcáról, csak a bánat maradt.
Gabriel zokogni kezdett. Rettenetesen megijedtem, talán jobban, mint a gondolattól, hogy elveszíthetem. Átöleltem a vállát, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. Izmos teste rázkódott a karjaimban, könnyei a pólómat áztatták. Nekem is eltörött a mécses, pedig reméltem, hogy a fő bajt elhárítottam.
Nem tudom, meddig ülhettünk így. Lassan csitult a roham, de azt hiszem, elaludhattam. Az utolsó dolog, ami megmaradt, hogy Gabriel megmoccan, gyengéden fölemel, maga mellé fektet, magához húz és betakar. Önkéntelenül annyira közel húzódtam hozzá, amennyire fizikailag lehetséges volt.
Amikor megéreztem erős karját a derekamon, muszáj volt sóhajtanom. Itt voltam, ő is itt volt, és jó volt ez így.
Pillanatnyilag.

:)

Megható és velős.

Gratulálok!

OK

Történetvezetés, stílus, téma - kalap le.
----------------------------
Hat hibát kijavítottam - de ebből csak négy volt elgépelésnek becézhető :-(

Jóóó!

Magával ragadó, friss, üde, és elültette a gyomorideget bennem is! Ötös! ~Cilindert emel.~ Üdv köztünk!