Őrangyalok legendája – kisregény – első rész

Neposedi új írása!
Neposedi

Őrangyalok legendája – kisregény – első rész

Budapest, 2011 decembere

Álmodtam. Furcsa, szürreális képek villództak a szemem előtt, a félelmeim és a vágyaim sajátos keveréke. Hirtelen minden elsötétedett, majd egy gyengéd kéz megrázta a vállam.
- Ébredj! – halottam egy lágy női hangot. – Most nem alhatsz, kellj föl!
Lassan kinyitottam a szemem. A szobában teljes sötétség honolt, de még így is nagyjából láttam az ágyam lábánál álló női alakot. Néhány másodpercig megbabonázva néztem a teremtést, majd végül rekedten megszólaltam:
- Ki vagy te?
A nő halkan fölnevetett, és lazán kitárta a karját.
- Az kevésbé fontos. Pontosabban nagyon is az, de… - a nő bizonytalanul megvonta a vállát, és a villanykapcsoló felé nyúlt. – Tudod a kérdés jogos, hisz én mindent tudok rólad, de te semmit sem tudsz rólam. Nem gond a felkapcsolom a lámpát?
- Érezd otthon magad. – válaszoltam röviden, és eltakartam a szemem. Nappali fény árasztotta el a szobát. Leengedtem a kezem, és némán végignéztem az szobám közepén álló nőt. A csajnak rövid fekete haja volt, sötét szeme és a szerelése is fekete volt.
- Míra vagyok. – mutatkozott be a csaj.
- Míra? Az nem a „világ” oroszul? – kérdeztem vissza fáradtan.
- Nem, a latin eredetű név, a jelentése csodálatos. Egyébként Mirabella lenne, csak az olyan…
- Még mindig nem tudom, hogy ki vagy. – szakítottam félbe a nőt.
- Ja, még nem mondtam? – csapott a homlokára Míra. – Én vagyok az őrzőangyalod!
- Az őrző micsodám? – kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel. Ami azt illeti keresztény voltam, tehát hittem Istenben, és tudtam, hogy léteznek angyalok, de azt nem tudtam, hogy fekete farmert és bőrkabátot viselnek, és a kedvenc szórakozásuk az az, hogy az éjszaka közepén zargatják a halandókat.
- Az őrzőangyalod. – válaszolta az „őrzőangyalom”. – Én vigyázok rád. De ma kivételesen neked kell segítened nekem. Pontosabban…
- Jól van, jól van. – fáradtan megdörzsöltem a szemem. – Mi kéne?
- Ez hosszú történet. Az lesz a legjobb, majd út közben elmagyarázok mindent. Öltözz föl gyorsan, két perc múlva indulunk! Mit akarsz fölvenni? – kérdezte az angyal, és minden gátlás nélkül kinyitotta a ruhásszekrényemet. A nő halkan füttyentett a szép sorba rakott fekete és terepszínű Bundeswehr gyakorlók láttán. – Szép gyűjtemény! Lehet, hogy jobb lenne, ha ma egy ilyet vennél föl, mert azok a démonok általában nem kispályás harcosok!
Vagy szeretnél egy új egyenruhát?
- Persze, egy német M44-es téli parkát. – válaszoltam ironikusan. A csaj lazán hátradobta a szóban forgó ruhadarabot. Remegő kézzel fogtam meg a durva szövetet.
- Nem kéne az egyenruha többi része is? – kérdezte a csaj. – Csak mert elég viccesen fogsz kinézni, ha csak a kabát lesz rajtad…
- Hát ha már így fölajánlottad… - nyögtem ki néhány pillanatnyi hallgatás után. Míra lazán hátradobott egy inget, majd egy zubbonyt, és végül a nadrágot.
- A ipszilon szíjat majd segítek föladni. – mondta a nő, miután már begomboltam a téli parkát. Míra a fejembe nyomta a fehér huzattal borított rohamsisakot, majd fölakasztotta az övemre a tártáskát és a szíjat. – Nem is tudtam, hogy ilyen nagy második világháború fan vagy.
- Igazából nem is. Jobb szeretem a modern fegyvereket. – válaszoltam, miközben megigazítottam a rohamsisakot. – Csak ilyen egyenruhám még nem volt.
- Tudom, hogy szereted a fegyvereket, és hogy nagy airsoft-os vagy. - a csaj beletúrt a szekrényembe, majd folytatta: - Sajnos az airsoft fegyvered semmit sem ér a démonok ellen, de mit szólnál ehhez?
A csaj teátrális mozdulattal előhúzott egy MP44-est a ruháim közül. Hirtelen hatalmas súly nehezedett rám, az összes eddig üres tártáskám megtelt a fegyverhez való póttárakkal. Remegő kézzel vettem át a nehéz gépkarabélyt.
- Nem is tudom, hogy mit mondjak… - kezdtem elhaló hangon.
- Segítek: „indulhatunk”! – mondta Míra, és beletűzött két Steilhangranete-ot* az övembe, majd elindult az ajtó felé. Kifelé igyekeztem halkan mozogni, nem akartam fölkelteni a testvéreimet, és a szüleimet. Az utóbbiakat főleg nem, hisz el tudtam képzelni, hogy mit szólnának ahhoz, hogy az éjszaka teljes közepén fegyverrel a kézben mászkálok, német egyenruhában, egy velem nagyjából egyidős kihívóan öltözködő csajjal. Már a kijáratnál jártunk, Míra vidáman a fejébe csapott egy vastag, alaktalan fekete szőrmesapkát, majd vidáman megszólalt: - Gyorsan kapd föl a bakancsod, mert késésben vagyunk!
- Gondolkoztál már azon, hogy hogyan fogunk végigmenni az utcán ilyen szerelésben? – kérdeztem, miközben bekötöttem a bakancsom.
- Ó, csak a kertbe megyünk! – az őrangyal kinyitotta az ajtót, és kilépett a kinti hóesésbe. Már harmadnapja havazott, a kertben már legalább húszcentis hóréteg borította a fagyott talajt. Míra lassan a kert közepére sétált, majd intett, hogy kövessem. A nő a csizmája hegyével egy hatalmas pentagrammát rajzolt bele a hóba, majd mormogott valamit.
- Ez meg minek kell? – böktem bizalmatlanul a jelkép felé.
- A pentgramma a mágia alapja. – válaszolta a Míra. – Minden varázslathoz kell. Gyere, állj ide mellém!
Némi tétovázás után beálltam a szimbólum közepére, az angyal mellé. A nő újra mormogott valamit, mire minden elsötétedett.
A következő pillanatban egy koszos csatornában álltunk.
- Na, itt is lennénk! – Míra vidáman elindult a csatorna belseje felé.
- Mit keresünk itt? – kérdeztem befogott orral.
- Hogy mit? Természetesen a démonokat! – az őrangyal értetlenül nézett rám, majd hirtelen elnevette magát. – Ja, még mindig nem magyaráztam el, hogy ki vagyok, igaz? Nem baj, rögtön pótoljuk. Gondolom, azt tanultad hittanból, hogy léteznek démonok. Ez tényleg igaz, de a dolog természetesen nem úgy működik, ahogy azt tanították neked. Szóval többféle démon létezik: vannak az első karsztbeliek, akik sokszor megszállják az embereket, és mindenféle szerencsétlenséget okoznak nekik. Biztos volt már olyan napod, amikor semmi nem úgy történt, ahogy eltervezted, minden, amibe belefogtál kudarccal végződött. Na, ez azért volt, mert egy kis időre megszállt téged egy ilyen démon. Ezek egyébként inkább kellemetlenek, mint veszélyesek.
Egy pillanatra elgondolkoztam. Ami azt illeti, valóban sok ilyen volt az életemben.
- A második karszt démonjai már sokkal veszélyesebbek, ők nem a megszálltat teszik tönkre, hanem általa a körülötte élő embereket. Ezek a démonok szimbiózisban élnek az emberekkel, de lassan megváltoztatják őket, gonosszá teszik őket. Ilyennel is biztos találkoztál már. A legtöbb bűnöző ilyen. – Míra egy pillanatra megállt, majd folytatta: - A harmadik karsztbeliekkel fogsz a legtöbbet találkozni, ők a látható démonok, ellenünk fogunk harcolni. Ők nyitják meg azokat az átjárókat, amiken keresztül az első két karszt démonjai átjönnek. Ezért ők a fő ellenségeink. Ez a három karszt fölött állnak a fődémonok, a démonfejedelmek, de ők nem tudnak átjönni. Szerencsére.
- És miért nekem kell harcolnom? – kérdeztem. Igaz a céllal egyetértettem, de nem értettem, hogy miért nem az angyalok saját kezűleg intézik el a dögöket.
- Azért, mert Isten szabadnak teremtett titeket. És ezzel sajnos kiszolgáltatott titeket a démonoknak, és ráadásul mi nem szólhatunk közbe. Ezért hozta létre Gábriel arkangyal az őrangyalok rendjét, a mi dolgunk az, hogy az emberekkel vállvetve küzdjünk a démonok ellen.
- Azt hittem, hogy az angyalok nem tudnak teremteni. – szúrtam közbe.
- Nem is. – Míra kissé megborzongott. – Mi, őrangyalok olyan csecsemők lelkei vagyunk, akik még születésük előtt meghaltak. Mivel akkor még nem követhettünk el bűnt, ezért természetesen…
- Értem. – válaszoltam gyorsan, mert láttam, hogy az angyalt kényelmetlenül érinti a téma. Ami azt illeti, meg tudtam érteni.
Hirtelen Míra megállt. Néhány méterrel előttünk, az alagútban sötét köd gomolygott.
- Az ott már a démonok birodalma. – mondta Míra komoran. – Ha igazak az információink, akkor néhány száz méterre innét található az átjáró. A terv a következő: végzünk az őrséggel, majd szétromboljuk a pentagrammát. Természetesen nem kötelező jönnöd.
Az őrangyal várakozóan nézett rám. Én persze szinte gondolkozás nélkül válaszoltam:
- Hát, ha már idáig eljöttünk… Persze, hogy segítek! – mondtam, mire Míra szélesen elmosolyodott.
- Tudtam, ezt fogod mondani. – válaszolta elégedetten. – Ezzel egyébként teljesítetted az első próbát. Ha ezt túléled, akkor már ténylegesen tagja leszel az AB rendnek.
Ami azt illeti, ez nem hangzott túl bíztatóam, de ez pillanatnyilag cseppet sem érdekelt. Míra hirtelen megfogta a kezemet, és mélyen a szemembe nézett.
- Felkészültél?
- Persze. – válaszoltam kissé zavartan. A következő pillanatban az angyal tett egy lépést felém, majd köddé vált. Hirtelen csodálatos érzés uralkodott el rajtam, határtalan boldogság töltött el, és úgy éreztem, hogy semmiféle démon nem árthat nekem. A következő pillanatban az a furcsa gondolatom támad, hogy ezek nem az én érzéseim.
- Nem is. – halottam Míra hangját. Az angyal a hangja fejemben szólt! – Bocs, hogy nem szóltam előre, de nem akartalak összezavarni. Ne aggódj, nem lesz semmi baj!
Erre nem tudtam mit mondani. Hirtelen elindultam előre, pedig én nem is akartam. Lassan rájöttem, hogy most Míra uralja a testemet, ő irányítja a mozdulataimat. Amint beléptem a ködbe, lekaptam a nehéz fegyvert a vállamról, és kibiztosítottam. Pontosabban mindezt Míra csinálta, de az adott pillanatban ez lényegtelennek tűnt. Az angyal meglepően ügyesen irányította a testemet, én soha nem mozogtam még olyan fürgén és ügyesen, mint akkor. Alig tettünk meg úgy ötven métert, amikor egy elágazáshoz értünk. Hirtelen megálltam.
- Előrefelé kell tovább mennünk, de mindkét oldaljáratból érzem a démonok jelenlétét. – szólalt meg Míra. – Készülj fel, ez most durva lesz.
Kihúztam a két gránátot az övemből, lecsavartam a védőkupakokat, és megrántottam a zsinórt, majd bedobtam az egyiket a bal a másikat a jobboldali alagútba. Az alagútból éles visítás, majd két robbanás hallatszódott. A következő pillanatban átbukfenceztem a kereszteződésen, mire oldalról fölropogtak a megmaradt démonok fegyverei. Szerencsére a túlvilág harcosai nem számítottak rá, hogy ilyen alacsonyan fogok érkezni, ezért a túlélők egymást lőtték szét. Miután végeztünk azokkal is, akik túlélték a lövöldözést, rendíthetetlenül mentünk tovább. Úgy száz méter múlva egy kisebb csarnokhoz értünk. A csarnok padlóján egy hatalmas, ötszögbe foglalt pentagramma virított, melynek az öt csúcsához a D-E-V-I-L betűket festették. Bebújtam egy valószínűleg a közterületesek által otthagyott láda mögé, és szemügyre vettem a démonokat. A harcosok fekete ruhának semmiképp sem nevezhető rongyokat hordtak, ami az egész testüket befedte. A rongyok persze tele voltak vérvörös pentagrammákkal, bikafejekkel és hasonló démoni mázolmányokkal. A kezükben számomra teljesen ismeretlen, ám első ránézésre hatásos lőfegyvereket szorongattak. A szemük vörösen parázslott a csuklya mögött.
- Nem tudjuk, hogy valójában hogy néznek ki. Amint halálos sebet kapnak, elporladnak. – mondta Míra idegesen. A következő pillanatban felegyenesedtem és meghúztam a ravaszt. Néhány démon összecsuklott, de a maradék villámgyorsan reagált a támadásra. A démonok acsarogva fölemelték a fegyvereiket, és meghúzták a ravaszt. Szerencsére Míra gyorsabb volt, mint a démonok, így a sorozat csak a falat szaggatta szét. Az őrangyal hihetetlenül gyors volt, századmásodpercekkel később már a csarnok közepén álltam a démonok között. Néhány másodperc múlva a démonokból már csak rongyok maradtak.
- Már csak szét kell rombolni a pentagrammát! – mondta Míra vidáman.
- Oké, te vagy a főnök. – nyögtem ki végül. Hirtelen Míra kivált belőlem.
- Ezt már egyedül is meg tudom csinálni. – mondta az angyal, miután testet öltött. Míra mondott valamit egy számomra ismeretlen nyelven, mire a földre festett jelkép felizzott, majd lassan elhalványult, majd végül eltűnt. Az angyal lehajolt, és az ujjával fölrajzolt egy ötágú csillagot a porba. – Gyere a többiek már várnak!
Engedelmesen beálltam a pentagramma közepébe, és megfogtam az angyal kezét.
A következő pillanatban egy szűk előszobaféleségben álltunk. A szoba teljesen üres volt, a padlóra festett fehér pentagrammán kívül semmi más nem volt benne. Míra kinyitotta az ajtót és kissé ünnepélyesen intett, hogy nyugodtan menjek be. A tökéletesen ablaktalan szoba az előzővel ellentétben már rengetek dísszel és bútorral büszkélkedhetett. Rögtön velem szemben egy hatalmas bőrkanapé állt, rajta egy nagyjából velem egy korú lánnyal és egy fiúval, akik hűvösen méregették a másik egyenruháját. Ezt egyébként meg tudtam érteni, mert a lány városi mintás orosz egyenruhát viselt, srác pedig az amerikai hadsereg 75. Ranger ezred egyenruháját viselte. Szerencsére egyiküknél sem volt fegyver, különben biztos szétszedték volna egymást.
A szobában még két hasonló korú fickó állt, ők is angyalok voltak. A szerelésük Míráéhoz volt hasonló, csak ők a fekete farmerhez és pulcsihoz egy hosszú, bokáig érő bőrkabátot viseltek.
- Szevasztok! – köszöntöttem a többeket.
- Hello. – köszönt vissza srác, majd néhány másodpercnyi lemaradással a csaj. Mielőtt még bármelyikünk is bemutatkozhatott volna, nyílt az ajtó, és egy szigorú tekintetű, csinos, barna hajú és szemű, kosztümöt viselő nő lépett ki rajta.
- Üdvözlök mindenkit az Angelus Bellator Rendben. – mondta a nő hűvösen. – Kiálltátok a próbát, eljött hát az igazi harc ideje!
A nő egy pillanatra elhallgatott, majd intett az angyaloknak, hogy hagyják el a szobát. Miután azok kimentek, a kosztümös vezetőnk folytatta:
- Ugye, még nem tudjátok egymás nevét? – kérdezte szigorúan. Miután megráztuk a fejünket, a nő folytatta: - Helyes, nem is szabad megtudnotok.
- Akkor hogyan fogjuk szólítani egymást? – szólt közbe az amerikai gyakorlót viselő srác.
- Mindjárt megmondom. Most mindenkinek adok majd egy nevet, és amíg itt harcoltok, addig ezt a nevet kell viselnetek. – a nő rámutatott a lányra, majd folytatta: - Te mától Natasa leszel.
A vezető felém fordult, és végignézett a német egyenruhámon.
- Jürgen. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd az amerikai srácra nézett. – Thad. A következő alkalommal kaptok egyenruhát is, mert a mostani szerelésetek egyszerűen borzalmas.
Ezzel a nappal kezdődött el az a történet, ami a mai napig meghatározza az életemet…

Folytatása következik/