LEVÉL A KIKÖZÖSÍTETTEKNEK

Kedves Gyula bátyó, kedves Szerkesztőség!

Láttam a lehetőséget a weblapon, hogy megoszthatjuk egymással a saját tapasztalatainkat. Nos, nekem is van egy nem egészen derűs - bár én így visszagondolva már tudok nevetni rajta - sajnos igaz történetem.

Kölyökkorom óta más vagyok, mint a többiek, egyszerűen túlérett voltam minden ovis vagy ált. iskolás társamhoz képest, ezért többnyire magányosan ültem a folyosón és olvastam, ahelyett, hogy a legújabb divat, a letört körmök, vagy a pasik miatt aggódtam volna - az oviban meg rühelltem a körbeülős mondókázós játékot. Édesapám stílusát örököltem, ő pedig imádja a rock és metal zenekarokat, persze csak a "szolidabb" bandákat. Így kerültem én, a csöndes rocker a mostani gimimbe.
Azt reméltem, hogy a középiskolákban majd találok hozzám hasonló, csöndes, elmélkedő embereket. Négy év kellett, hogy elfogadjam: a vidéki suli (P.) csak előszoba a Városhoz. Tisztelet a kivételnek, hisz nem mindenki tahó, aki a Városba jár vagy ott tanul, de ebben a suliban is túlnyomórészt csak ilyen szűklátókörű idióták járnak, akik két külső jegyből osztályozzák az embert, így tök fölöslegessé válik akár megszólalni is - ez időnként kifejezetten hasznos, mert annál kevesebb bolondságot hall az ember. A gólyatáborban összehaverkodtam egy sráccal, ám mivel két oroszlán nem üvölthet egy barlangban, ő nekiállt pletykákat terjeszteni rólam, miszerint én sátánista vagyok, feketekakas vérét iszom és csecsemőket áldozok éjjelente... Mondanom sem kell, hogy a suli lányrésze zabálta a gyerek fejét, úgyhogy a hír pillanatok alatt gyökeret vert mindenkiben, és másnap már úgy mentem a suliba, hogy még a tanárok is úgy néztek rám, mint a véres rongyra. Csak kevesen nem vették komolyan a dolgot - a srác mondanivalóját ugyanis érdemes mindig elosztani 4-gyel - én azonban mélységesen csalódtam embertársaimban. Eleinte csúnya harcok mentek köztem, a srác, és a haveri köre között - ezúton is köszönöm annak a kevés embernek, a barátaimnak, akik tartották bennem a lelket! - voltak belőle "beszélgetések" is, amiket azonban én valahogy mindig megúsztam...
Tavaly eldurvult a helyzet, több volt az ármánykodás - érdekességképp megjegyzem, hogy van egy vérgoth barátnőm, akit viszont sosem buzerált ez a banda! - így eltökéltem: adok nekik még egy utolsó esélyt arra, hogy felnyíljon a szemük. Igaz, az addigi próbálkozásaim mind csődöt mondtak, de én már csak ilyen tanító típus vagyok, aki még a legreménytelenebb esetekkel is addig foglalkozik, amíg lát esélyt a megmentésére.
emo-emo.gif
Az iskolánkban van lehetőség DSD-t (német nyelvi diplomát) írni, ennek a próbavizsgájára készítettem el az én kis szemfelfeszítő kiselőadásomat. Taktikáztam, tudtam, hogy az előadást a komplett évfolyam, az egész végzős brigád, a tanári kar, a német bizottság, és még jó néhány érdeklődő is hallani fogja, tehát minimum 100 ember. Ha őket nem hatja meg, akkor senkit. Az előadás remekül sikerült, a német fickó személyesen jött oda külön gratulálni és kérdezősködni, és bár a srácot nem igazán hatotta meg a mondanivalóm, legalább leszállt rólam egy időre, viszont a veszteségért kárpótolt az a néhány ragyogó tekintet a tömegben - köztük tanároké is! - akik elmélyülten hallgatták az előadásom. Ők sokkal kedvesebben viszonyulnak hozzám azóta, a helyzet rendbejött, ez a félkegyelmű osztálytársam meg idén óta veszettül "udvarol" nekem.
Minden jó, ha a vége jó.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az embernek nem feltétlenül kell festenie magát - a barátom kifejezetten utálja a sminket, ezért nem élek vele - nem kell darkos cuccokban járnia ahhoz, hogy elítéljék. Bőven elég, ha van mersze kiállni a saját gondolatai mellett, és mer fügét mutatni a másik nyájnak, és ne adj isten acélbetétes bakancsban és fekete garbóban megy az iskolába.
Az emberek - már sokan elmondták előttem, de ez sajnos így van - félnek attól, ami más, amitől fel kéne nézniük a napi rutinból. Nekem életcélom, hogy kizökkentsem az embereket, ha csak egy pillanatra is: szomorú látni, ahogy szürke, kifejezéstelen arccal zombulnak reggelente a munkába, gimibe, sőt, még a kis általános iskolások is csak csoszognak be a suliba. Ilyenkor elég egy mosoly, vagy annyi, hogy az ember előre engedi őket a köves úton, hogy ne a sárban locsogva menjenek be az iskolába: már ennyitől kipirul az arcuk a mosolygástól - vagy esetenként a felháborodottságtól, ha valami mással kísérleteztem - és aznapra már lesz mi eszükbe jusson, ha ismét beszürkülnének. Én már csak ilyen bolond vagyok, nem szégyellem lejáratni magam, ha attól másnak, arra érdemesnek, jobb kedve lesz.

Illik ilyenkor valami jótanácsot adni, én ezt adnám: Élje mindenki a saját életét, legyen az napos vagy darkos, szép vagy szörnyű, de merjen kiállni maga mellett, és merjen beinteni a szürkeség démonának! Ne feledjétek: színház az egész világ...

Huh. Remélem, nem lett annyira értelmetlen a levél, mint amilyennek így sokadik látásra tűnik. Köszönöm, hogy kiönthettem kicsiny lelkeim!

Szeretettel öves tisztelettel:
B. Rita (Dhark, vagy Zee, hogy ne keverjék Darkheroval)

ez az igazi démonirtás!

Amit ebben a nyílt levélben olvashattok, az az igazi démonirtás. Az ostobaság, szűklátókörűség, az előítéletek démonait a mindennapi életünkben így lehet hatékonyan irtani, ahogy Rita tette. Gondolkodjatok el a dolgon, de tényleg és komolyan! Ez háború, amit a szeretet fegyverével lehet csak megnyerni. És a szeretet sokszor fáj annak, aki adja.